„Hát mért állítottam meg? Péter!” –azzal a leereszkedő jóindulattal kérdezte ezt a főtörzs, a keresztnevemet is hozzátéve, amitől a bicska kinyílt a zsebemben.
Így intézkedtek akkoriban az írógép-műszerész Magyarországán.
Talán abban az esztendőben rendszeresítettek számukra új egyenruhát, ha igaz, valamely nyugati divattervező rajzai nyomán.
Lehetett azonban bármilyen a ruha, mellékletként ott volt a pisztoly, a gumibot, meg a tekintet.
„Nem tudom, miért állított meg főtörzs úr!” Kicsaptam az „urat” a mondat végén. Nem elvtársam nekem!
„Talán meg akarja köszönni a szép, új ruhát!” -tódítottam.
„Zárt rendben haladó gyalogosok közé hajtott! Péter!” –felelte pengeszájjal, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló kötözködést.
Szolnokon jöttünk ki a színház utcájából, és fordultunk volna a négyesre, ami akkor még körösztülment az alföldi városokon. (Most is majdnem, mi az a negyven év?!)
Este tizenegy volt.
A széles Táncsis Mihály utcán egy lélek se járt. De éppen a torkolathoz értünk, amikor egy csapat seggrészeg honvéd (így mondták ezt akkoriban a seregben) bukkant fel baloldalon és elindultak átfele, apró csoportokban.
A kocsiban hárman ültünk. Halasi, Zsolnay Andris, meg én. Valami előadást jöttünk nézni Debrecenből.
„Csak nem várod meg, amíg mind átmegy?” –így a fiúk és én egy nagyobb bakaszünetbe el is indultam, mielőtt alám zuhan valaki a Varsói Szerződésből.
De már ott is állt mellettem a remek 302-es Moszkvics, három rendőrrel, mintha a föld alól termett volna oda.
Így tudták ezt már akkoriban is a rend éber őrei.
Akkor volt a tréfa: Nyugaton, ha mész éjjel az utcán, félsz, meglátsz egy rendőrt, megnyugszol. Itt: mész, nyugodt vagy, meglátsz egy rendőrt félni kezdesz.
Utasaim kiszálltak a kocsiból és némán tornyosultak a túloldalon. Ez különösen nyugtalanító volt András részéről, aki mindnyájunknál egy fejjel magasabb volt. A rendőrnél kettővel.
„Nem haladtak zárt rendben!” – nem voltak messze a harcosok, még nem jártak a hídnál. Éppen röhögtek az egyiken, amelyik körbehányt egy ostornyeles neonlámpát. Az nem zavarta a rendet. Se a rendőrt.
„Nem? Akkor jogosítvány, személyi, forgalmi! Maguktól is!” – a fiúk készségesen készítették az okmányokat.
Odaadtam én is, de nem álltam meg, hogy oda ne mondjak. Hogy mégis kinek jó, hogy késő este a töküres városban az átutazókat baszogatja!
„Felszólítom, hogy az intézkedő közeggel szemben használjon tisztességes hangnemet!”
Csend volt. Békebeli, kisvárosi, szocialista csend.
Így aztán kihallatszott, hogy a pasasban forr a méreg.
Lapozgatta a szig-eket. Színész. Rendező. Mégegy színész…
Tanácstalan volt. Tényleg, mit tegyen három művésszel, akik semmit sem csináltak.
A bakák is túl voltak már a Zagyva-hídon, alig hallatszott, hogy „kócos kis ördögök” voltak…
Akkor Zsolnay kihúzta magát, még egy fejjel magosabb lett és megszólalt:
„Oh, rút az én bűnöm, s az égre büzlik!
Az eredendő átok űl azon:
Vérgyilkolás!…” – és végigmondta Claudius monológját a harmadik felvonásból.
A három közeg elkerekedett szemmel állt.
Legelébb az én főtörzsöm tért magához:
„Tanult emberek, mi!?”
„Irigyli, ugye?” – csaptam le azonnal, mire a kezembenyomta a papírokat és sziszegve mondta:
„Ne lássam magukat többé Szolnokon!”
Mondja valaki, hogy a költészetnek nincs hatalma!
*
Az Opera mellett ültünk egy akkor divatos pincében. Valami puccos nyugati piáról volt elnevezve.
Születésnapját ünnepeltük kettesben a nőnek, aki akkoriban a barátom volt.
Nem úgy!
Igenis lehet férfi és nő között barátság!
Legalábbis akkor így hittem, később azonban ugyanez a nőszemély nemcsak a barátságomat, a tulajdon arcát is eljátszotta rövidúton.
De most még barátok voltunk. Ő magányos, én jószívű… Vele ünnepeltem.
Volt egy unikum, meg két sör. Vagy fordítva.
Mégis kocsiba ültem.
A Hűvösvölgyi úton a Hársfánál akkoriban mindig lehetett számítani ellenőrzésre, de engem sose állítottak meg.
Persze nyugodtan megállíthattak volna, nem ittam, ha vezettem.
Most viszont igen.
És le is meszeltek.
Kiképzés volt. Akadémistákat tanítottak intézkedni.
Odajön a fiatal rendőrgyerek, benéz a kocsiba, elkerekedik a szeme!
„Művész úr!”
Igaz, ami igaz, épp ment a tévében a Szomszédok, ahol erdészként bukkantam fel koronkint, de akkoriban, az egy, vagy másfél csatornán történő megjelenés meglehetős ismertséget indukált.
„Ugye, nem tettszett inni?” – adta a számba a választ. A háta mögött a kolléga már reszelte a szonda nyakát.
„Hát az az igazság – kezdtem bűnbánóan -, hogy a főnökömnek születésnapja van, és kénytelen voltam inni vele egy pohár sört.”
Szegény fiú mindenféle titkos jeleket adott le a társának, hogy hagyja a szondát, de persze az nem vette észre.
Nem volt mese, ott tartotta a kicsi szipkát az orrom előtt.
„Mit mondott, mennyit ivott?” – kérdezte csendesen.
„Hááát, egy… korsóval!” – vallottam be töredelmesen.
„Akkor igyekezzen annyit fújni!” – suttogta és a zseblámpájával megvilágította a szonda kristályos végit.
Én csak fújtam, fújtam, a srác nézte, és amikor elérte a kívánt színt, rám kiáltott suttogva: „Elég!”
Leejtette a szondát, rá is lépett.
„Az úr rendben van!” – szólt oda a többieknek, akik éppen két újabb delikvenst állítottak meg.
Engem meg megcsapott a népszerűség szele!
*
Azt hazudtam az imént, hogy nem iszom, ha vezetek, de módosítanom kell annyiban, hogy a lakókörzetbe érve – mint minden más férfiember akkoriban -, hetente egyszer megálltam a Hűvösvölgyben a Kiskoszosban.
Kicsi is volt, koszos is volt, de Pinke Janiék otthonossá tették a kétes alakok dacára.
A falon Korcsmáros Pál rejtői figurái díszelegtek, valamely hamvábaholt, tintás festőművész alkotásaként, és az asztaloknál ugyanaz folytatódott élőben, tanubizonyságát adva Korcsmáros mester mély, érett emberismeretének.
És hát többnyire ott ült Andorai.
Így aztán heti kétszer biztos bementem.
Legfeljebb háromszor.
Ha meg volt beszélve, négyszer is.
De ötnél többször semmiképpen.
Abban az időben kezdték vetíteni a Tűzvonalban sorozatot, amiben egy rendőrtábornokot adtam.
Egy este, amikor bementem, Jani elkurjantotta magát, ahogy a Honvédségnél tanulta: „Előljáró!”
És bizony a kocsma teljes közönsége felállt és vigyázzba vágta magát.
Így ment ez néhány este.
Aztán nem mentem egy darabig.
Az ember mégse rombolja le a pultnál, amit a képernyőn felépített!
***
