1949. június 21-én születtem Budapesten tisztviselőcsaládban.
Általános és középiskoláimat Zuglóban végeztem, körzeti oktatási intézményekben. 1967-ben érettségiztem.
A Jogi karra nem vettek fel, ezért segédmunkásként és kocsikísérőként dolgoztam, majd 1969-ben bevonultam a Magyar Néphadseregbe. Egészségügyi problémák (hipertónia) miatt leszereltek két hónap után, így alaposan felkészülvén felvételt nyertem az Állam-, és Jogtudományi Egyetemre, az 1970/71-es tanévre.
Harmadévtől párhuzamosan a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem kereskedelmi-, és ipar szakára is jártam. ’975-ben és ’76-ban két diplomát vehettem át. Párhuzamosan német és francia felsőfokú nyelvvizsgát tettem.
A Belkereskedelmi Minisztériumhoz Kerültem Szurdi István tanácsadó testületébe, majd követtem őt az Idegenforgalmi Hivatalhoz is.
A ’80-as évek derekán rövid időre még visszatértem a Belkerbe Juhár Zoltán vezetése alá főosztályvezetőnek, majd több frissen alakuló nemzetközi vegyesvállalat jogi képviselője lettem.
A rendszerváltoztatás után Antall József felkérésére visszatértem az államigazgatásba és a Bod Péter Ákos vezette Gazdasági Minisztériumban működtem. Pál László alatt rövid ideig újra a magánszférában dolgoztam (többek között Kapolyi cégénél), majd Szabó Iván visszahívott, azóta különböző pozíciókban gazdasági és külkereskedelmi vonalon tevékenykedem.
2002-ben az újonnan alakult Kereskedelmi Minisztériumban a Külkereskedelmi Kapcsolatok Főosztályát vezettem, vezető tanácsosi pozícióban, az V. fizetési osztály díjazása szerint.
A Főosztályt magam terveztem és szerveztem, részben kipróbált régi munkatársaimból, részben ambiciózus, frissdiplomás fiatalokból.
Magam a munka irányításával és szervezésével foglalkozom, az aktív lebonyolítást delegálom megfelelő kompetenciával és motivációval bíró munkatársaimra, illetve – a feladat természetéhez képest – a belőlük alakult teamekre.
A Főosztály fő profilja az egyre bővülő Közel-, és Távolkeleti piaccal kapcsolatos tevékenységek koordinálása.
Egy szép napon épp telefonon koordináltam irodám ablakánál állva, amikor azt láttam, hogy az alárendelt mellékutcából nem engednek ki az arrahaladók egy autót. És nem engedi ki egy, három, kilenc, tizenöt.
Erről eszembejutott, amit régóta figyeltem, hogy a buszsávban furakodókat rendre beengedik. Tízből tízet.
Erről az jutott eszembe, hogy a villanyszerelő azt ígérte kedden jön, és bár nem mondta melyik kedden, pénteken érkezett.
Az adóbevallásom jutott akkor eszembe, amit én pontosan beadok, de nekem nem számol el vele az állam. Hogy mire használta.
És fölrémlett, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján úgy tűnt, lehetőségünk van rá, hogy egy picit jobb világot hagyjunk itt, mint amit kaptunk.
Osztrák barátomra gondoltam, akit megkérdeztem, ők hogy csinálták, amikor kimentek tőlük az oroszok.
“Drei Tage lang liessen wir die Glocken läuten und dann machten wir uns an die Arbeit.” – volt a válasz.
Arra gondoltam: nálunk már a harangozással baj van, hiszen ellopták a harangot. És nem a ruszkik. Az árbejt meg úgyis okosba’ megy……
Szakmailag úgy mondanám: ’90 előtt kihoztuk a helyzetből a legjobbat, azóta a legjobból se hozzuk ki a helyzetet. Pedig idezuhant néhány Marschall-segély.
És akkor szó közben letettem a telefont és kisétáltam az irodámból.
Pártkötődéseim nincsenek, nem is voltak, életpályám tisztán szakmai jellegű előmenetel volt.
Élethivatásom a magyar nemzet gazdasági, és ezzel természetesen kulturális felemelkedése. Volt.
Azóta megtakarításaimból és hajdani élőhelyem bérbeadásából élek, nem törődöm hiábavalóságokkal. Haladó értelmiségi vagyok.
Három házasságból öt gyermekem van.
Sorrendben: Franciaországban, Izraelben, az USÁ-ban, Angliában és Hollandiában élnek.
Bár igyekeztem úgy nevelni őket, hogy ne fakadjanak romantikusan könnyekre, ha meghallják a Himnuszt, erre nem számítottam.
Pedig ha kész országban akarsz élni, keresni kell egyet.
Így lettem hetvennégy.
*
Ja, annyi változott még, hogy hajdanában minden nap szükségem volt néhány ölelésre, manapság minden ölelés után szükségem van néhány napra.
***
