Skip to content

kóti

Árpinak szobrot adtak.

Mer’ ugye a szobrot, akárcsak a kitüntetést, nem kapják, hanem adják.

Sőt!

A szoborba bele se dumálhatsz, hiszen -szerencsés esetben – mire felállítják, már nem élsz!

Ha életedben lesz szobrod, az minősített eset, azzal foglalkozzanak mások, elmeorvosok, történészek.

Ha magad állod szobrodat életedben (színészeknél ez nem ritka), az megint más dolog, ilyet is láttunk számtalant, de most ezzel se foglalkozom.

Azzal foglalkozom, hogy Kóti elindul a Darabos utcán, elmegy a Kollégium mellett, valahogy megússza, hogy bemenjen a Várkapuba egy kisvodkára, megy a Vár utcán a Színház felé, megáll a Kotrásék boltja előtt, nézegeti a sapkákat.

Tanácstalan.

Nincs ma előadása, csak bemenne egy kicsit dumálni a haverokkal. De ahhoz sincs kedve, végülis…  annyira nem szereti őket.

„Csak el kellett volna szerződni Szolnokra! Hogy hívott a Schwajda! De nem állt meg a vonat basszameg, amikor a Jászajji-díjjal jöttem haza. Pedig oda Bucsa is közelebb van!” – dünnyögi rosszkedvűen.

Téblábol a Csapó utcán, elindul a szerkesztőség felé, a Dégenfeld térre, de aztán legyint: úgysincs már benn senki, aki számít.

Összehúzza magán a bőrkabátot.

Fúj a puszta szele a Hortobágy felől, a Vár utcán mindig fúj.

Árpi tanácstalan.

Alapállapota ez neki. Gyakran be akar menni a Tanácshoz, tanácsért. “Persze, ott biztosan nem jó tanácsot adnának!” – vigyorog kajánul.

Erősen vonzza a Művész presszó, de oda mégse mehet, Ildi ott ül a barátnőjével.

Bemegy a Borozóba a virágospultok mellett.

„Retro, ez lett a neve! – dünnyögi – Biztosan cigizni se lehet! Én vagyok retró!”

A sarokban ül az igazi retró: Pagonyi Noni.

Fel se néz az újságjából, úgy int Kótinak. Ő se szeret beszélgetni.

Árpi legyint, menne, de Bea kérés nélkül kitöltötte a kisvodkát, muszáj meginni.

Belerázkódik, megy is tovább a Piac felé.

Mi a fene lehet az a csődület?!

Már ott megy, ahol régen a papagájos ember árulta a madarakat.

(„Nyald meg a seggét, majd meglátod, hogy nem festett veréb!” – rikácsolta az öreg a pimasz utcakölykök után.)

„Na, micsoda szép mellszobrot tettek ide a Zolinak! Egész jó, bár nem biztos, hogy Zoli örülne! Mi a fenének egy színésznek szobor?! Ez a lényege: amíg színpadon vagy, tudják ki vagy, ha bronzban, a következő szezonra mindegy ki voltál! Nem is tudok szobrokat színészekről! Jó! Váradon a Szacsvay, de az más! Meg a porcellán Déryné, Jézusom! Esetleg a Hofi a Nagymezőben, de az inkább bohócság, mint szobor! Még csak az kéne, hogy rólam valaki…!”

Befejezni már nem tudja a röhögéstől. Zárt szájjal röhög, féktelenül, mint egy kamasz.

De ráfagy a röhögés a fogára, ahogy meglátja a másik szobor feliratát!

Mert hát a vonásairól más elképzelése volt magában.

Elkomorodik. Fejét csóválja. Aprókat nyög. Legyintget.

„Már azt is tudom, ki szaval az avatáson! És még ne igyon az ember!”

Azzal dacosan elindul a Művész felé.

„Ha ott az Ildi, hát ott van! Ha kérdezi, micsinálok, majd azt mondom: egy kicsit szobrozok itt a pult mellett!’

*

De én nem értek egyet Árpival!

Jászai-díj? Igen!

Kossuth-díj? Naná!

Nemzet Színésze?

Mi az, hogy!

Szobor?

Természetesen!

Novák Pista, Sárosdy Rezső, Lontay Margit, Gerbár Tibor, Simor Ottó,  Oláh Gyuri, Szendrő József, Téry Árpád, Mensáros, Sinkó Laci, meg a többiek közvetlen közelébe.

*

De persze azért megyek és leteszek egy kisvodkát a talapzatra!

***