Várday Zolit akkor ismertem meg, amikor még minden színész ismerte egymást. Kicsi céh voltunk, huszonnégy színházzal az országban, meg másfél tévécsatornával.
Kölcsönösen ellenszenves, kellemetlen fráternek tartottuk egymást, ez így is lehetett, mert mások is ezt tartották rólunk, nyilvánvaló tehát, hogy barátságba keveredtünk. Rájöttünk ugyanis, hogy ami ellenszenves, a szókimondásunk, ami kellemetlen, az epés humorunk és ha emiatt nem szeretnek, hát jól van az úgy.
Volt egy évtizedes játékunk, még a harmincas éveink közepéről. Amikor találkoztunk, az egyikünk megkérdezte: „Hogy vagy te vén hülye?”, mire a másik: „Nem is vagyok vén!” -indirekt módon elismerve ezzel a hülyeség tényét.
Később, ahogy múltak az évek, a „vén”-t nem lehetett már tagadni a nevetségesség látszata nélkül, a következőképpen módosult a párbeszéd:
„Hogy vagy, te vén hülye?”
„Jól vagyok! Fogok én még a te sírodnál beszédet mondani!”
„Csak röviden, ha kérhetem!”
Rövid leszek Zolikám, ahogy megígértük egymásnak.
Pedig beszélhetnék közös előadásainkról, a Cyrano-ról, az Altonai foglyokról, az Esőcsinálóról, meg a többiről, elmondhatnám, hogy megalakítottuk a Jókai Színház színjátszó körét, hogy a haknikon percekig rögtönöztünk, hajszálra ugyanazt a szöveget improvizálva.
Mesélhetnék a varázslatosan groteszk szófiai utunkról, a bolgár színházművészeti szövetség vendégeként, ahol te annyit nem ittál, amennyit akartál, cserébe én is mérték nélkül nem dohányozhattam.
De nem! Viszont!
Játszottunk egyszer egy zenés darabban, amit már akkor méltán borított a feledés és mindannyian megpróbáltuk megúszni a blamát, még fönn a színpadon.
Zoli Hatvanit a neves debreceni professzort adta, aki ördöggel cimboráló hírébe keveredett.
Ezt írtam néhány éve:
„Meg volt a Zoli. A Várday. A magyar Faustus szerepében.
Na, őt nem lehetett megúszni. Leplezetlenül kiröhögte az egészet.
Gondosan, akkurátusan beleépítette a röhögést Hatvani professzor figurájába!
Ez ilyen volt, ez a Hatvani. Ilyen derűs.
Jön a sátán? Kacagunk!
Jön Debrecen feldühödött népe? A hasunkat fogjuk!
Megszöktetik a lányt? Csapkodjuk a térdünket!
Röhögnek a nézők? Naná! Azért vagyunk itt!”
És ez a kulcs!
Így élt.
A nevetésbe burkolózott, a humorban volt otthon, az öniróniába menekült.
Tudom, hogy most is itt mosolyog kajánul:
„Csak nem sikerült rövidnek lenni, te vén hülye!”
De hiszen alig háromszázötven szó, Zolikám!
Jól van! Abbahagyom!
A mi nevetéseink úgyis keserűbbek lesznek ezentúl!
Isten áldjon!
***
