Skip to content

andreszkati

Andresz Kati…
Várday Zoli temetésén találkoztunk utoljára.
Beültél mellém a kocsiba. Hallgattunk.
Csendesen azt mondtad: Szépen búcsúztál Zolitól!
Azt feleltem: Lehet, de nem csinálok többé ilyet. Nem bírom lelkileg.
Elmosolyodtál: Pedig vagyunk még egy páran. Ne add fel!
Aztán valamilyen ürüggyel kiszálltál, villamossal mentél tovább.
Akkor már egy jó éve nem láttuk egymást, nem beszéltünk. Megharagudtál, mert barátilag rádförmedtem… Tudod miért!
Mindegy már!
Tízegynéhány évvel azelőtt megköszönted a rádförmedést, megfogadtad, amit mondtam.
Most megharagudtál.
Esemesben mondtad el.
Nem volt minden betű a helyén.
„Szép színes életünk volt!” – így köszöntöttük egymást évekig, ha találkoztunk és nagyon nevettünk mindig, mert csakugyan szép, színes volt az életünk, ketten tudtuk csak, mit jelent számunkra a „szépszínes”!
Nem voltunk egy társulatban, nem voltunk színpadi partnerek, nem voltunk házasok se! Bár – ami azt illeti – jókat mulattunk rajta, hogy szinkron férj-feleségként több időt töltöttünk együtt, mint valódi házastársainkkal.
„Apukám! Beléd válni jár a lélek!” – mondtad csúfondárosan kacagva, de nem maradtam adósod!
„Te beszélsz?! Te nem férjhez mész, hanem férjhez jársz!” – ami persze túlzás volt, de mi csak nevettünk!
Istenem! Mennyit nevettünk!
Két tekercs között, hakniba tartva a kis Marutiban, a Borpatika pincéjében, Ráckevén, vagy a Mészöly utcában.
Vagy telefonon hívtál, későesti kutyasétáltatás közben a Gellért-hegy oldalából.
De mindig csak nevettünk!
Vagy sírtunk. Ne tagadjuk.
Szép, színes életünk volt, volt min nevetni-sírni.
Kinevetnél most is, ha felsorolnám pályád állomásait.
„Mi van apukám!? Gúgli a barátod?!” – mondanád csúfolódva.
Nem teszem, hiszen amúgyis meddig tart a színész élete? Míg le nem veszik róla még a szuffitát is, ki nem mjutolják a mikrofont.
Marad a néma generálsötét.
Persze ez nem zárja ki, hogy nézők nemzedékeinek a Te hangodon szólalnak meg még sokáig azok a nagyszerű külföldi kollégák, akiket megtanítottál magyarul.
De megértem, hogy eleged lett. Egyszercsak nem méltó többé számlatömbbel a kistáskában, az egyre komiszabbul kuncogó krajcár után caplatni.
Valamikor a kilencvenes években a régi Pannóniában kínlódtam-káromkodtam valami szinkronnal. Nem tudtam, hogy ott vagy a hangmérnökiben. Akkor lenyomtad az utasítót és beszóltál: „Péterkém! Süt a nap!” Hátranéztem és ott álltál széles mosollyal a Sváb-hegyről beömlő napsugarakra mutatva. Én mondtam valami gorombát, hogy micsinájjon a Nap, de már röhögtünk, persze!
Attól kezdve, ha találkoztunk, ha hívtuk egymást, csak így köszöntünk: Süt a Nap!
Ez már így marad.
Neked a Nap mostmár örökké sütni fog!
Megérdemled, hiszen szép, színes életed volt!
Isten Veled!
***