Rólam

Universitas 1965.

“Akkor halljunk egy verset!” -hangzott a nézőtér sötétjéből, miközben szorongva álltam tizenhatévesen az Egyetemi Színpad deszkáin, felvételre aspirálva.
Mire idáig jutottam az emlékezésben, rájöttem, hogy nem fogom tudni “dióhéjban” összefoglalni pályám ötvennégy évét, így úgy döntöttem, hogy lexikális adatok helyett kiemelek néhány pillanatot, amiért megérte színésznek állni.

Csokonai 1978.

Debrecenben Csokonait játszottam Páskándi darabjában. “…én azt mondom barátim, az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!” - a tépelődő vallomást egészen a rivaldánál mondtam. A néma csöndben egy idős női hang szólt halkan, inkább csak önmagának: “Szerencsétlen ember!” A nézőtéren óvatos szipogások hallatszottak, én meg álltam ott elől.

Hortobágy 1988.

A Hídi vásáron voltam kézműves barátaimmal. Bőrösök, fazekasok, késesek. Kinn aludtunk a tanyán. Hatalmas pusztai éjszaka volt, milliárd csillaggal. Bársony szellő, a szabadság illata. “Nem Pesten történt…” kezdtem. A parázs izzott, az üvegek körbejártak, a társaság (húsz-huszonöt ember) hallgatott. Én meg mondtam. Hajnalig. Reggel karcagi késes barátom csak nézett. “Adj egy forintot!” Adtam. “Csak, hogy el ne vágja a barátságot!” -és a kezembenyomott egy gyönyörű (egypengés!) szalonnázóbicskát. “Az éjszakáért -azt mondta- Most értettem meg, mi a költészet, meg mi a színészet.” Nem szólt többet, én meg azóta azzal szalonnázok.

Bázel 1998.

Magyar muzsikus barátaimnál vacsoráztam Bázelban. Az asztalnál ott ült Holéczy Ákos barátom, amerikai felesége, kisfia és kislánya. Tíz- meg tizenkét évesek. Ákos bort töltött, és a barátságos kristálypohárban gyöngyözve forgott a finom Rajna menti ital. “Felfelé száll borban a gyöngy, jól teszi” - idéztem Vörösmartyt. Ákosnak felcsillant a szeme: “Mondd végig!” Végigmondtam. Aztán jött a Vén cigány, a Szép Ilonka, Arany-balladák, Petőfi, Radnóti, Tóth Árpád, Ady, József Attila, Illyés… A gyerekek csak ültek, kipirult arccal, némán. Hajnal öt óra lett, iskolába menésről szó sem lehetett. Ákos beírta az ellenőrzőbe másnap: “A gyerekeknek egy magyar színész magyar verseket mondott egész éjjel, ezért nem voltak iskolában.” Mindketten kaptak egy soronkívüli ötöst irodalomból.

Budapest 2008.

“Mester! Engedje meg, hogy bemutassam a magyar hangját!” - mondta egy napfényes délelőttön a produkció asszisztense az Andrássy út egy teraszán kávézó Donald Sutherlandnek. Ő intett, üljünk le. Csend. “Szóval. te vagy a magyar hangom.” “Igen…” Csend. “mondj valamit magyarul!” Én elmondtam egy Ady-nyolcssorost, igyekezvén úgy tempózni, intonálni, ahogy akkor szoktam, mikor őt szinkronizálom. Csend. Okos, kék szeme ellágyult. “Well! - mondta. - Mondhatjuk, hogy te vagy az én magyar hangom, én meg a te angol arcod.”

70.

“Mondtam neked apukám, hogy a férfiszínész negyvenéves korára érik be!” - énekelte raccsolva az Altona foglyai nagy sikerű pesti vendégszereplése utáni banketten a Hevesi Sándor téri színház emeleti ruhatárának szürke márványlapjára kucorodva a rettegett színikritikus, Molnár Gál Péter. Franz von Gerlach-ot adtam, a húsz évvel a háború után a padláson bújtatott náci tisztet. “Hány éves is vagy?” “Harmincöt” - feleltem. “Apukám! Hamarabb lettél negyven!” - mondta mgp szemrebbenés nélkül.
Manapság, ha megkérdik, hány éves vagyok, ezt mondom (Esterházy előtt is tisztelegve): “Harminc évig negyven voltam, aztán egyszerre hatvanöt lettem. De tíz éve hatvan vagyok.”