„Nézdmá’ asszony! Há’ nem kifelejtették az unió elől, hogy szovjet!”
Nem emlékszem, hogy meg is jelent-e a fenti mondat karikatúrán a korabeli Hajdú-Bihari Naplóban, vagy csak Debrecen utcai népe adta szájról szájra, mindenesetre 1971 őszén megnyílt az Unió Áruház a Kossuth téren, a Bika mögött, a Püspöki Palota árnyékában, a Hatvan utca sarkán.
A sok Centrum, meg Skála között, amik az országban akkoriban szolgálták kifele az igényt, az Unió egy darab valóságos nyugat volt!
Persze úgy, ahogy a szocialista polgár elképzeli a Nyugatot, akkoris, ha büszke cívis, komoly kereskedő hagyományokkal.
Szóval, amolyan „Kelet-Nyugat” volt, de legyen ennyi elég, bírjak má’ a szószátyárságommal!
Bár nem éltem a fogyasztói társadalom bűvöletében, ahogy ma sem élek, nagyon szerettem figyelemmel kísérni, hogy a hetvenes években minden nap egy kicsit jobb volt.
Lehet erre történeti, gazdasági magyarázatokat adni, de nem érdemes!
A fő: minden nap egy kicsit nagyobb volt a választék azokból a dolgokból, melyek élhetővé tették az életet.
Így aztán vidám volt az össztársadalom, különösen, hogy bár voltak módosabbak, a jólét együtt emelkedett mindenkinek.
Gulyáskommunizmus épült, szemben a most virágbaboruló farhátkapitalizmussal.
(Már megint ez a szátyár!)
Szóval a figyelemmel kísérés végett bementem az újdonat kereskedelmi egységbe, és önfeledten császkáltam a kis pultok között.
Egyszercsak meglátok – mit meglátok: szembejön velem egy csínos ébresztőóra, de olyan ám, ami rádió bekapcsolásával is tud ébreszteni. Elől ráírva: QUARZ, hátul ráírva: U.K. designe… Hol volt ugyanis akkor még a médincsájn!
Mivel régen szerettem volna az NDK Ruhla ébresztő helyett, melynek csörgését Junge Pionire-táborokban tesztelték, és a Stázi hagyta jóvá, szóval szerettem volna egy szelíden ébresztőt, na!
Emberi szóval, muzsikával keltegetőt…
Úgyhogy az óra velem jött!
Nem emlékszem már, mi volt az ára, de képzelhető, hogy ha ezerhatszáz forint volt a fizetésem, és megengedtem magamnak, pont annyi lehetett, amennyit megengedhettem magamnak! Legfeljebb egy picit több!
Szegény óra nyilván nem tudta, hogy hátralévő éveit nem egy éjjeliszekrényen fogja tölteni, hanem arra kényszerül, hogy velem járja életem útjait.
Először hazavittem a Színészházba, a Liszt Ferenc térre, ahol a földszinten laktam harmadmagammal, hozzám hasonló segéderőkkel.
Háromszobás kis lakás volt ez, de nem rendeltetésszerűen használva.
Egyik szobában laktunk mi, a piciben a Hunyadkürty Pista, a harmadikban egy kórustag a táncos húgával, meg a kislányával.
Erre egy fürdőszoba, meg egy konyhafülke.
Nem volt ideálisnak mondható, különösen nem az akkori bohém segédszínészi életet tekintve.
Igenám, de szerelembe estem, megházasodtam, és Halasi Imre bácsi a gazdasági igazgató, kisakkozta, hogy hogy tudnak a lányok felköltözni egy megüresedett emeleti garzonba, mi pedig megkaptuk az ő lakásukat, mint friss házasok.
Tumbász Jóskáék kimeszeltek, és már át is vittük az órát a bútortárból kölcsönkapott modern éjjeli szekrényre.
De az élet nem áll meg!
Először is Szolnokra szerződtem a következő szezonra, másodszor pedig be kellett vonulnom katonának.
Ezt a vonulást ugyan semmilyen összefüggésben nem értem!
Hogyaszongya: „Bevonul katonának!”, „Börtönbe vonul!”, vagy, hogy az aktuálisat se feledjük: „Karanténba vonul!”
Amennyire tudom fentiek mind inkább vánszorgásnak minősíthetők!
Szóval bevánszorogtam, az óra meg ment a hítvesemmel Nyíregyházára, ugyanis nem szerepelt a Magyar Néphadseregben rendszeresített időmérő eszközök listáján.
A seregben népmesei szinten telt ki az esztendőm, ha nem is három nap, de háromszor három hét alatt.
Leszereltek (egyszer elmesélem, hogyan), bár föl se voltam szerelve, ami azt illeti.
A kilenc hét javát a Honvédkórházban töltöttem, de a társulati ülésre éppen leértem a Szigligeti Színházba.
Nem volt viszont hol laknunk, hiszen nem volt idő albérletet keresni. Tolnay Micu, akinek lakása volt a városban, benne élt a felesége, meg a kislánya, míg ő Csabán volt szerződésben, felajánlotta a félszobát, amíg szállást találunk. Persze az óra jött velünk.
Ahol a Zagyva befolyik a Tiszába, ott találtunk egy kis parasztházat vályogból, abba költöztünk bele.
Nem volt kényelmes az élőhely. Egy díványt, meg egy öreg vaságyat toltunk össze franciaágynak, az íróasztal egy disznóbontó asztal volt, fekete fotókartonnal csinosítva. Azon állt az óra.
Ám a következő esztendőben felvettek a Főiskolára, kollégiumba költöztem, az óra jött velem. Gondolom azon a kincstári bútordarabon állt negyvennyolc évvekkel ezelőtt, melyet szorgos propagandisták elrettentésképpen lefotografáltak nemrégiben.
Sok kalandot élt át a fejem mellett!
Látta Naccsanyit, Nagyiday Pistát, Bácskai Jancsit, Andorait, Renczet, Gáti Oszit, meg a többieket, hogy az átmenőforgalomról szót se ejtsek!
De minden végetér!
Diplomát kaptam, így az óra visszatért Debrecenbe, ahol vétetett, ahová szerződtem.
Egész pontosan elébb Nyíregyházára, mert komolyan vettem, hogy rendberakom az életünket.
De nem ment, így egy napon hónom alá fogtam az órát, és elvittem a Liszt Ferenc térre.
Ekkortájt kezdtem tárgy helyett társként tekinteni rá.
Először így volt: ’az óra’, aztán: ’az Óra’, később: ’Az Óra’, végezetül: ’Azóra’!
Azórával laktunk Békéscsabán, aztán Kecskeméten, Budán, Máriaremetén (ott négy, vagy öt helyen is!), most pedig Solymáron élünk.
Már harminc éve egy vörösmárvány-lapos ónémet nachtkasztnin figyel a fejem mellett.
Nem ébreszt már muzsikával, át kellene hangolni a hullámhosszait. A gombját is hiába nyomkodom, kicsi lámpája nem világít. Javíttatni kellene, de kihez vigyek manapság egy ötvenéves órát?
Viszont beszélgetünk!
Néhány napja egy jóakaróm (nevet nem mondok: Gáti Oszi) figyelmeztetett, hogy emberekkel is beszéljek, ne csak a kutyámmal. Pedig ő ismeri Ernőt, egyszer egy fél éjszakát átbeszélgettek, és tudja, hogy nyomokban is alig tartalmaz kutyát.
Most, ha megtudja, hogy órákkal is beszélgetek…!
Ez nem igaz persze!
Karórával, bár van, vagy másfél tucat nem beszélgetek.
A Dédi ingaórája százhúsz éves, szóba se áll velem, csak figyelmeztet félóránként. Mikor, mire.
Azóra viszont azt mondta ma reggel: „Ugye nem tekergetsz ide-oda, csak mert bemondja a rádió, hogy téli, meg nyári!?”
„Mit csináljak? Ez a rend?”
„Nem te mondod mindig, hogy a külső körülmények a belső harmóniádat nem befolyásolják? Ne hagyd magad! Tartsd meg a biológiai ritmusodat! Nehogy már más mondja meg, mikor feküdj, mikor kelj, mikor légy éhes! Bolond a világ! Te csak légy szépen önmagad!”
A brit mondás szerint, ha két angol azt mondja, hogy részeg vagy, menj haza, akkor is, ha egy kortyot sem ittál!
Mit válaszoljak egy idős angol órának?
***
