„Meg tudná mondani, hol lehet itt pálinkát kapni?”
„Látja azt a tornyot?”
„Látom hát!”
„Na, az a templomunk! Ott ne keresse, mert ott egyáltalán nem lehet kapni! De bárhol máshol meg igen!”
Ez a párbeszéd, vándorpárbeszéd, nem is velem esett, de éppen eshetett volna.
Korondon.
Persze, amíg Korondra ér az ember nagy utat tesz meg.
Éppen elég nagy utat ahhoz, hogy feltegye a fenti kérdést.
A válasz viszont nem tornyokról, hanem poharakról szól.
Már megy is a kicsi korondi asszony, hozza a csatost, vagy a háromliteres bidont, de láttam már peccslekváros borkánban is kukujzapálinkát.
Korondtól egy cseppecske ugrás Udvarhely, már csak Farkaslakán kell megállni, nem is magyar az, aki meg nem áll Tamási Áron sírjánál.
Szejkénél csak lassítunk az Orbán Balázs tizenhat székelykapujánál, láttuk eleget, s látunk még olyat, ha sokat tekergünk Székelyföldön.
Gizinél a panzióba épp rendelnénk az Ursus Brunát, amikor béfordul a dácsiával a három székely süvölvény, akit Farkaslaka után megelőztünk.
Ők meg ráerőltették a gázt, a dombtetőn el is hagytak szépecskén, s hát Udvarhelyen a kanyarban nem ott állnak a virágos előtt, keresztbe az úton?!
De volt eszük, mert csak a jobb sávba álltak, hogy fel ne tartsák a szembeforgalmat! Ki voltak szállva a kocsiból, mind ott álltak nagy bőcsködve, s integettek erőssen.
Mink meg szépen balról kikerültük őköt, s mire vissza bészálltak a dácsijába, már átmentünk a vasúton, s fordútunk Gizi felé.
Mikor utólértek már ittuk az Ursus Brunát, s a fenyővizet.
Ezek meg odatornyosulnak fölénk, ott állnak benne az auránkba’.
„Van ollyan jó ató a dácsija is, mint a fordmondeó!” – mondja az egyik.
„Hát biztos, hogy nem különb!” – feleltem, s kezdtem volna a sörömmel foglalatoskodni.
„Csak nincs valami baj?” – kérdezte a barátom, aki addig Gizi viszontlátási ölelgetésével volt elfoglalva, s most jött kifelé a söntés irányából.
A három srác meghökkent.
„Űűűgyvéd úr! Maga az? Hásze hogy’ kerül ide? Van az úrral egy kicsi problemánk!”
„Ne problémázzanak vele! Színész az, nem kell komolyan venni, amit beszél! De inni iszik rendesen!”
Éjfél körül a három jóbarát úgy döntött, hogy a Dacia éppen elég jó helyen áll Gizi udvarában, ahhoz képest, hogy mit mondanának hazafelé a milicistának, ha megállítja őket.
*
Hát így érkeztünk akkor már sokadszor Székelyföldre!
Azt ne higgye azonban senki, hogy a kocsma környékén töltődik egy-egy ilyen látogatás.
Nem!
Csupa kalandozás a közeli, s távolabbi környéken.
Nem nagyon tudott, de Erdély nagyobb, mint Magyarország, s ebből a székelyek földje három magyar átlagmegyényi.
Van tehát mászkálnivaló!
És mindig akad valaki, aki először jár itt velünk, jóbarát, új szerelem, vagy épp a gyermekek.
Velük azután mindent meg kell nézetni, hamár idejöttek!
Így volt ez a történet idején is!
A Homoród mentén kalandoztunk, vidám társasággal. Helyi barátok: székely reklámszakember, a felesége, az Űűgyvédúr, egy csinos ügyvédnő, félig román, vagy tán egészen, meg én a friss kapcsolatommal.
Homoródkeményfalvára voltunk hivatalosak, sütésre-főzésre, mulatságra.
De a kalandvágy nem ismer határt!
Letértünk az útról! Tehettük! Hatalmas, erőt és agressziót sugárzó terepjáróval voltunk. Berlini rendszám volt rajta, mert Jandó (az „Űgyvédúr”) ott vásárolta. Nekem is volt müncheni bejegyzésű kocsim, így ment akkortájt.
Mentünk a valóban úttalan utakon, vízmosás, szikla, berek, nádak, erek!
Nemigen tudtuk már hol vagyunk, mert ugye a Homoród-mente csak a térképen kicsi, benne járni nagy!
Egyszer meglátunk egy szekeres embert magunk előtt.
„Kérdezd meg tőle!” –így Jandó, s már meg is állt a kocsi mellett. „Hogy messze van-e még a Balaton!” – tette hozzá huncutul, amig az ablakot eresztgettem lefelé.
Én meg a hülyeségre, kapásból!
Kicsi ember ült a bakon, a feje búbján azzal a sísapka félével, amit kucsma módjára hordtak akkoriban, mielőtt a bézból elterjedt volna a népi viseletben.
A kérdést meghallva úgy rántotta meg a gyeplőt, hogy a két apró hegyi lovacska majd hanyattesett.
Ha lehet még fejjebb tólta a síkucsmát a fején, s a szeme elkerekedett, mint a Szent Anna tó.
„A Balatooo-oon!? Na maguk asztán jól elkóricáltak! A Balaton ide legalább ezer kilométer! Tudom, mert jártam ott nyócvanhatba a dácsijámmal! Honnan jönnek maguk?”
„Mi Berlinből!” „S hun gyüttek át a határon?” „Nem jöttünk át mi határon! – így Jandó – Végig ilyen úton jövünk két napja!” „Jesszusszüzmáriám! Maguk átjöttek a ződhatáron! Még jó, hogy le nem lűtték magukot!”
„S tudna segíteni, hol tudunk megpihenni?” – fogtam kérlelőre, de Jancsi a térdemre lökött néhány térképet, hogy emberünk azon mutatná meg az utat. Volt ott Ausztria, Németország, benelux, Skandináv-félsziget, s minden, tán még Reykjavik utcahálózata is.
A székely úgy nézte, a fejitvakarva, szemit az égreforgatva, mint a hajdani tréfa áldozata a Burda szabásmintáját.
Azután győzött a székely ész és azt mondta: „Na, menjenek amarra egyenessen a donbtetelyi kiserdőjig, onnat meg mindig barra! Ott lesz egy panzijó, a Lobogó! Ott megszállhatnak, s fürödhetnek! Na, nemúgy, mint a Balatonba, csak a kádba’! Asztán aluggyák ki magukot!”
Akkor Jandó a kezembe lökte Székelyföld autóstérképét. Mutattam volna az öregnek, de már pörgött a kocsi négy kereke kifele s indultunk.
„Ejsze azon meg tudom mutatni!” – kiáltott az ember, de mink már túl voltunk árkon-bokron.
A mai napig mesélnek egy székely szekeresről a Homoród mentén, aki sóbálvánnyá vált a sísapkája öszvetaposása közben, mint Lót felesége más okból kifolyólag.
*
Azért valahogy elértünk Homoród-Keményfalvára.
Első dolgunk a Czimeres-be való betérés volt. Ez bár és ábécé, ahogy a mellékelt képen látszik.
Kicsi ház, kicsi ajtó, kicsi ablakok.
Két hosszú asztalnál ültek benn a székelyek. Úgy tűnt évszázadok óta.
Csend volt, igen gyanakvó, beszédes csend.
Úgy képzeltem, csak annyi történt az utóbbi ezer évben, hogy előbb a fáklyát cserélték olajmécsre, aztán azt gyertyára, mígnem tavalyelőtt bevezették a villanyt és vettek egy huszonötös izzót.
Így nemcsak csend volt, sötét is.
Mindenki előtt egy vizespohár, benne valami világító folyadék.
’Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak!’ –szól a mondás, de nyilván behelyettesíthető.
„Mi van az urak poharában? Azt kérünk mi is!”
„Mi lenne? Jó magyar kevert!”
Én kevertet kamaszkorom óta nem ittam, akkor is épp csak egy keveset, így nem tudtam erős tudatmódosító hatásáról.
Most azonban megismertem a magyarok istenét!
Meg a kevertekét is!
Ebben az állapotban ért a javaslat, hogy míg a tárcsán megsülnek a micsek s greterek, sétáljunk egyet a falu fölötti réten.
A tudatmódosító hatása, vagy az erős hegyi levegőé, de friss kapcsolat ide, vagy oda, egyre jobban nyomulgattam a csinoska ügyvédasszonynál.
Már azt tervezgettem, hogy hogy hozzuk létre az évezredes erdélyi álmot, a keleti Svájcot hármasban a Gizi székelyszobájában a kézzelfestett, tulipános franciaágyban, hacsak egy rövid éjszakára is.
Ez a rét ott a falu felett egy sórét, azaz sómocsár.
Csak úgy megy (menyen) az ember, s egyszercsak bésüpped a talajba, hol bokáig, hol mélyebben a sós, sáros vízbe.
Ez történt pontosan az én kedvesemmel. Combközépig, meg azon túl is!
Úgy mondhatnánk: a csunyája is sós lett…
Nem volt mese, az álmok álmok maradtak, a tervek dugába dőltek.
Azt a nadrágot le kellett venni, a tangára fel kellett tekerni az én dzsekimet a szemérem végett, de azért az csak egy dzseki volt a bugyin.
Vannak nők, akik báliruhában is úgy közlekednek, mintha tangában lennének, de itt épp az ellenkezőjéről volt szó.
A falu szélső háza előtt egy öreg székely pipázott a padon, de még a füst sem karikázott tovább a levegőben, a látványtól.
„Tetszik látni, hogy félreléptem?!” – mondta a kedvesem asszonyi bájjal.
Az öreg, akitől feltehetően Batu kán kért utoljára útbaigazítást Muhi felé, kivette a pipát a szájából, és csak ennyit mondott: ”Hásze, igen kell ügyelni, hova lépik az ember!”
Értettem a szóból!
Az ügyvédek egymásra találtak, hogy el ne vesszen a béfektetett munka, én meg hajnalig fúttam a hajszárítóból a meleget arra a sósvizes dzsínszre.
Gizi kézzelfestett, tulipános franciaágyán.
Így telt az este a székelyeknél…
***
