„Üljetek le szépen, beszélni akarok veletek!” – mondta Lendvay egy szépnapon Fekete Tibinek, Nagy Attilának, meg nekem.
Egy kicsit alapvetően mindenkivel úgy beszélt, mintha a kiskorú gyereke lenne, de mivel a maga alkotta rendszerben többnyire igaza volt, senki nem tiltakozott. Aki igen, az úgy járt.
„Fölterjesztettelek benneteket. Titeket kiválóra, téged Jászaira. A helyiek elfogadták. A többi a ti dolgotok! Intézzétek magatoknak!”
Ott ültünk szemben vele hárman a Kamaraszínház társalgójában, Fekete Tibi, Nagy Attila, meg én, és egyikünk se tudott megszólalni.
Végül Svarc kicsit tétovázva, az alakításaira is jellemző tiszta naivitással, merően Lendvayt nézve megszólalt: „Hogy akkor ezt… Szóval… Mi az, hogy intézzük?”
Attila sokattudó mosollyal nézett.
Megszólalásig tudott úgy nézni. Sokattudóan.
Aztán megszólalt.
De most még csak azt sem.
Én persze hőbörögtem: „Hát, ha nem intéztem az alakításaimmal tíz éven át, akkor már nincs mit intézni! Egyébként sem érdekel a Jászai-díj!”
„Lehet, hogy nem érdekelnek a díjak, de egy idő után a szakmát meg a közönséget érdekelni fogja a díjak hiánya!” –mondta Attila. Szóval bizonyos dolgokról mégis tudott.
Ki intézett, mit intézett, és hogyan, örökre homály fedi. Attila nem lett kiváló művész haláláig, Svarc egy év múlva kapta meg a díjat.
Engem Lendvay félrevont. „Menj fel ezekhez a csibészekhez a minisztériumba, mutasd meg magad egy kicsit!” „Ezek a ’csibészek’ az elmúlt években minden előadásban láttak, mit mutogassak magamon!?” „Az egész más dolog kispajtás! Menj!”
Volt saját felhajtóerőm is otthon, kéznél, meg volt ez a: „Ha Pesten jársz keress meg!” Hát elmentem a Szalay utcába. Nagyon örültek nekem. Kaptam kávét, dumáltunk, röhögcséltünk. Magi Pistával, akit még Debrecenből ismertem, egy sörre is lementünk a Csarnokba a Rosenberg házaspár utcába.
Díjakról nem beszéltünk.
Aztán bementem a –mai napig- örök Lampl Lajoshoz a szakszervezetbe vagy mi, Színházművészeti Szövetségbe a Gorkij fasorba, kaptam kávét, pilótakekszet…
Díjakról nem esett szó.
Néhány hét múlva elegáns (ám szocreál) boríték várt a portán. Lendvay kezében volt, bontatlanul. Kezembenyomta és csak ennyit mondott: „Na, ugye!” És ott is hagyott.
*
A díjátadás a Vigadó nagytermében volt, és két dologra emlékszem élesen. Az egyik, hogy a készülődés abban telt, hogy a hozzátartozóm milyen ruhát varrasson magának az eseményre, a másik, hogy egy szintén hasonló díjat átvevő régi ismerősnek a sorban, ahol befelé tereltek bennünket Köpeczi elvtárs elé, gratuláltam. Ő meg megköszönte! Semmi: „Én is neked!” Neeem! „Köszönöm!”
A „honi rozsda…”
*
Hazaérve Kecskemétre a Színészház aljában üzemelő eszpresszóban, amit Vitéz Laci felesége, Éva vezetett szép bulit rendeztek a tiszteletemre. A baráti társaságtól ott kaptam az alábbi ezüst plakettet, ami a mai napig közelebb áll a szívemhez, mint a díj.
*
Abban az évben vezették be az általános adótörvényeket. Bruttósítottak, nettósítottak, minden a feje tetején állt, pedig igen ritka ez errefelé.
Azt mindenesetre nem tudták, hogy a díjak mellé járó összeg bruttó, vagy nettó. Ahogy lenni szokott, inkább levonták, az évi prognosztizált jövedelem szerinti adóhányadot.
Igenám, de kiderült, hogy az állam bruttósítja önmaga felé a dolgokat!
Kaptam csinos értesítést, hogy menjek a Verseny utcába, a 72-es postahivatalba, vegyem fel a díjam maradványát.
Tömeg.
Előttem egy zsák krumplit, utánam egy disznótoros-csomagot vettek át.
Hát így lettem Jászai-díjas.
*
Vannak persze utókötelezettségek. Nem tudom, ma hogy van, akkor voltak.
A frissen díjazottak közül néhányunkat felrendeltek a Fehér Házba ünnepi műsort adni. Érdemes művészek, Liszt-díjasok és Józsa Imivel mi ketten Jászaik.
Műsor után mindannyiunkat Kádárhoz terelt a reszortos, aki gratulált, mondott néhány magvas általánosságot, majd belénkkarolt Imibe jobbról, belém balról. Mi álltunk mellette ugyanis. Már akkor se tudtunk helyezkedni. Nem mellé! Szembe! Hogy lássa a képedet, a képeden a rajongó fennkölt szervilizmust! De mi mellette álltunk. Vitt minket lefelé a hosszú lépcsőn, és beszélt megfontoltan lassan, betűszerint ejtve a szavakat, a rá jellemző modorban. Olyan lassan ment, ahogy beszélt. Aztán a lépcső közepén megállt. Vagy megáLLOTT! (Mégiscsak elsőtitkár volt) Kotorászott a zsebében. Cigarettát vett elő. Symphoniát. Megkínált. Mi visszautasítottuk szerényen, egyikünk se dohányzott.
-Én igen! –mondta Kádár – Ez az egyetlen bűnöm!- Átnéztem a feje fölött Imire és láttam a szemén, hogy azért neki is van egy listája.
Leértünk az előcsarnokba, ahol szorgos kezek virslit és csülköt osztottak az apparátus –akkor még sikeresnek tűnő- embereinek, hatalmas közétkeztetési alumínium fazekakból.
Kádár odacipelt az egyik sor elejére, átszólt a fejek felett – Adjon művész barátaimnak a javából! -Majd visszaballagott a sor végére, jellegzetes mozdulattal megigazította vállán a zakót. Elől összekulcsolt kézzel, nyakból.
Bezabáltunk.
És sztalícsnaja és radeberger.
Imre körülnézett: -Most jólesne egy cigaretta!
-Kérj Kádártól!
-Hülye vagy?
-Mért? Úgyis akart adni! Aztán mit mesélsz az unokádnak a térdeden? Hogy majdnem kaptam Kádártól egy cigit?!
Összehúzta a szemét, hallgatott.
Kádár egy oszlop tövében ült egy friss érdemes színidirektorral, és a szakma gondjairól kérdezgette.
Imre rámnézett. Vett egy mély levegőt. Odament.
-Kádár elvtárs kérem, most jólesne egy cigaretta!
Kádár rá se nézett, benyúlt a zsebébe, kínálta.
-Tüzet is ha kaphatnék…! A frissérdemes direktor csak somolygott. Ismerte Józsát is, Kádárt is.
-Tüdeje van fiatal művész barátom? Vagy csak a szenvedély?- De már adta a tüzet.
Józsaimi megköszönte, visszajött, nem szólt semmit. Nagyon alaposan elszívta azt a cigarettát.
Erős emlék!
Láttam a minap egy videót ahol érdemes –és többnyire kontraszelektált- fiatalok rajongó tekintettel álltak sorba cigiért, tűzért, tüdőért, szenvedélyért.
Józsa Imi tekintete jutott eszembe.
Meg Kádáré, aki tudta, hogy mi tudjuk, hogy ő is tudja.
Ezek nem tudják.
Lesz meglepetés!
*
A Jászai-díjból fagylaltozó pavillon lett nyárra Kecskeméten.
Abban a szezonban senki nem evett fagylaltot…
*
És még egy kis utóélet:
Egy ideje én is, mint oly sokan, a díjra való tekintettel havi juttatást kapok. Az adótörvények úgy alakították az életemet, hogy ez az összeg magasabb, mint a nyugdíjam.
Egész pontosan: elég magas ahhoz, hogy ne mondjak le róla, ahhoz viszont csekély, hogy megvásároltnak érezzem magam.
***
