„Istennőm!” Így kezdődött az első szerelmeslevél, amit írtam. Harmadikos voltam –mennyi az?- nyolc éves.
Mező Erzsi néni a tanítónő el is kobozta.
Mázlim volt, hogy a nagybátyám ’56 karácsonyán még átslisszant a határon. Ő küldött Nyugatról golyóstollat, örökírót, ahogy akkor mondtuk, pirosat is! Így Győri Rózsinak a szívem vérével írhattam a vallomást.
Erzsi néni haknizott vele baráti társaságokban, nagy sikerrel, és megígérte, hogy az esküvőmön átadja a feleségemnek!
Ami azt illeti szüksége lett volna jónéhány másolatra! Mert az életem úgy alakult, hogy az Igazit ugyan nem találtam meg egyhamar, de a lányok jöttek-mentek.
Voltak évek, amikor minden este fontosnak tartottam, hogy hazavigyek valakit. Lehetőleg egy nőt. Legfeljebb kettőt.
Jókai hősnőkön, Verne Gyula nőalakjain nevelkedtem.
Szép Ilonka. Rozgonyi Cicelle. Zrínyi Ilona. Mátyás anyja!
És egyszercsak jött szembe a valóság. A pőre.
Mert arról, ugye nem volt szó, hogy Cicelle hány bőröndöt pakolt be Galambóc felé a hajóra. Nem tudunk Zrínyi Ilona „nehéz napjairól”, és a szép Ilonka lepkekergetéshez alkalmazott intimbetétjének márkája sem ismeretes. Szilágyi Erzsébet migrénes görcseire sincs sehol utalás.
Egy kamaszfiú biztos abban, hogy a nők tudnak valamit. Valami mély titkot. Hiszen az, amire egy fiú vágyik, ott van a lányoknál. Láthatják, érinthetik. Csak meg kell állniuk a tükör előtt. Be kell nyúlniuk a paplan alá.
Aztán a fiú lassan rájön, hogy nem titkok vannak a hölgy szemében, hanem szemtengelyferdülése van, nem azért igazítja meg kacéran a haját, hogy kikezdjen vele, hanem, mert a szemébe lóg, nem azért libelibelibegős a járása, hogy felhívja magára a figyelmet, hanem, mert szűk a cipője.
Főiskolásként vezettünk néhányan egy Színészmúzeum című tévéműsort. Idősebb kollégákkal beszélgettünk, akik az ő hajdani idősebb kollégáikról vallottak-meséltek.
Nekem sokszor jutott Somogyváry Rudolf, korosztályának egyik legszebb, legmarkánsabb színésze.
Egy forgatási szünetben látom, hogy figyel. „Jó svádájú gyerek vagy!” –azt mondja. Szabódtam volna, legyintett. „Nyüzsögnek a lányok, mi?”
Koraősz volt, a Bajor Gizi Múzeum kertjében ültünk, arcán játszott a napfény. Nézte a lépcsőt, a lombokat, az eget. Szép római arcéle ellágyult. „Majd rájössz, hogy a legjobb numera az, amikor pont akkor lépsz be a fürdőszobába, amikor a feleséged lehajol kiöblíteni a ruhát!”
Évek teltek el, mire megértettem. Az otthonosságban, a megszokott biztonságban a cinkosság, az újdonság varázsa.
Nemcsak a gondolatot értettem meg.
Azt is, hogy ezt hajszoltam évtizedeken át.
„Fényes biztonságom valakiben, másban…”.
„Hiába fürösztöd önmagadban…”.
„Önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.”
*
Az első, tétova kapcsolataimban azonnal egy életre akartam berendezkedni. Húszévesen eljegyzés! Megtaláltam az igazit! Majd turné Leningrádba. Az úton beleszerettem valakibe, ő is az igazi volt. Aztán leszerződtem Veszprémbe, ott kezdődött a sorozat-monogámiám. Megtaláltam az igazit, de megérkezett a menyasszonyom (aki szintén az Igazi volt!) Mire elutazott már másik lány volt az Igazi, sőt olyan is volt, hogy egyszerre kettő! Az is ott történt először, hogy nem az Igazi, csak úgy összebújunk. Aztán összebújunk és később lesz az Igazi! (Vagy össze se bújunk és mégis Igazi…)
A sláger is így szólt akkoriban: „Nehéz az igazit megtalálni…” De kerestem. Az otthon nyugalmát, a lelkibékét.
Sokat elmélkedtem és sok félbehagyott mondatot írtam le, hogy beszéljek arról, ami a legfontosabb volt az életemben. Arról, amit itt föntebb is próbálok sután megfogalmazni, ha nem eufemizmus sutának nevezni egy magamkorabeli férfit.
*
Igen, rólam mondták, hogy nem dumálok, hanem lefektetem a nőket.
Igen, én mondtam, hogy szeretnék egyszer annyit szerelmeskedni, amennyit akarok, de mindig többet kell.
Igen tőlem kérdezte meg egy jeles barátom, amikor Á-ból B-be szerződtem, hogy a családot viszem-e, vagy újat alapítok.
Igen, nekem mondta egy másik, ugyancsak jeles barátom, hogy aprólékosan felépítek egy polgári életet, és amikor az utolsó kép is a helyén van a falon, akkor felrúgom, kilépek belőle. Mármint nem a falból. Olykor onnan is.
Szép út, nem mondom!
Hány így-úgy-amúgy álmatlanul töltött éjszaka.
Hány menekülés, hány űzettetés, hány megalkuvás.
Hány lelki és testi tusa, simogatás és pofon.
Mert legelébb azt kellett felismerni, hogy hiába lépek tovább! Ha ugyanaz maradok, ugyanazt hozom létre (kézenfekvő, mi?! Mégis annyian nem tudják!).
Nem azt kell megtalálni, aki tökéletesen idomul hozzám!
Magamat kell megtalálni ámítások, hamis képek, ábrándok és játszmák nélkül, hogy stabil képem legyen magamról a világban.
És ebben segítettek a nők. Olyik akarva, olyik akaratlan.
Száz szónak is egy a vége, csak megköszönni tudok a nőknek mindent.
Hogy mellémszegődtek. Hogy elhagytak.
Hogy idejében jöttek és idejében mentek, és azt is ha nem idejében.
Hogy velem voltak gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.
Hogy beszéltek és meghallgattak. Vagy nem hallgattak meg.
Hogy világrahozták a testem, és életre segítették a lelkem.
Hogy erőt adtak bajok idején. Hogy elvették az erőmet, ha az kellett.
Hogy főztek rám, és ettek a főztömből.
Hogy mellémálltak, ha kellett és magamra hagytak, ha arra volt szükség.
Hogy szerettek őszi ligetekben a fát ölelve, havas erdőkben az irhabundán, tájbusz hátsó ülésén, puha ágyakban és az autó volánjához szoruló popsival. Nyári délutánon a lusta Körösben, garniszállóban, hálókocsiban, liftben.
Köszönöm, hogy kitöltöm önmagam, változva a változó időben.
Köszönöm azt a férfit, aki lettem.
Köszönöm azt a férfit, aki nagyon szeretek lenni, vagy ha éppen utálok lenni, hát utálni is ezt szeretem a legjobban!
Köszönöm, hogy megnyitottátok előttem testetek titkait, feltártátok lelketek rejtelmeit.
Köszönöm, hogy megtanultam: az igazi nő igazi és legfőbb erogénzónája a lelke.
*
Ne örülj azonban gyanútlan ifjú férfiolvasóm, ne hidd, hogy a bölcsek kövéhez jutottál!
Az hogy a Nő legfőbb erogénzónája a lelke, csak bonyolítja a helyzetet.
*
És persze nagyon sok pénzt költöttem nőkre.
A többit meg ostobán elherdáltam…
***