“A jó író tudja, hogy amit megírt, jobban is meg lehet írni.”
Örkénynek tulajdonítják e mondást, én meg magamnak tulajdonítom a kiterjesztést.
Kiterjesztést a hiteles klubbéli sztorizásra. Különösen, ha le is írjuk azt a sztorit.
Úgy gondolom ugyanis, hogy nem elég, ha csak leírjuk, amit a klubban könnyű, vagy gonoszabb italok társaságában, erős metakommunikációval előadnánk.
Az se egyszerű, már csak az eltelt nap és a befolyt szeszek személyre lebontott, lineáris (pláne longitudinális!) eltolódása miatt sem, de írni a sztorit, elképzelni, hol vágnék pofát, hol tartanék szünetet a jobb megértés végett…!
Hogy kinek mikor és miként esik le?!
Ki, mikor pofázik bele!?
Hogy betűvel írjam a gesztussal ábrázoltat, és mégse legyen bőbeszédű a dolog…!
Hát nem lennék író, az biztos!
Pedig írni jó! Rendre szoktat.
És írás közben eszembejut, ami egyébként nem!
De főleg azért jó írni, mert az elhangzott szó, nem visszavonható.
Azt, ha elbaszod, hetekig hallgathatod a kollégáktól, hogy na, azon a kis történeten még dolgozni kellett volna.
De ha csak leírod, ottmarad a gépben, vagy még az se!
Így jártam az alábbi történettel tavaly.
Nemzeti Stúdiós időkből való, de megírtam, és éreztem, hogy abban a formában se humora, se tanulsága.
Márpedig törekszem erre.
Ócska szófosás lett volna, egy történetfüzér, amit addig nem mondtam el.
De bennem maradt, úgyhogy most visszatérek rá.
*
És persze ez a történet se azokról szól, akikről mesél.
(Lassan ez lesz az idei év mottója!)
*
Peter Luke: VII. Hadrian című darabját próbáltuk 1969. őszén.
Voltaképpen ez volt az első darab, amiben új szerepet kaptunk. Addig csak átvettük a felvett-kihullott stúdiósok elárvult kisebb-nagyobb szerepeit.
A Stúdiót néhány éve hozta létre a Nemzeti Színház, egy praktikus árukapcsolásos szisztémában. Akit kirúgtak a Főiskolán a felvételi harmadik rostáján, azt behívták felvételizni az Izabella téri színházba.
Ha fölvettek, esténként színpadon lehettél, míg napközben mesterségtárgyakat oktattak.
A Színháznak így stabil statisztagárdája lett, a fiatalok meg haladhattak előre a szakmai úton.
Igazán oktatás folyt. Bodnár Sándor személye volt erre a garancia, aki alapvetően pedagógus volt, így birtokolta azt a módszertant, ami az oktatáshoz kell, és amit – mint később kiderült – a Főiskola rendező-színigazgató tanárai nem tudtak.
Nem tudom ma hogy van.
Hogy lesz.
(Tudom.)
Akit Bodnár, Pós Sanyi, vagy Tatár Eszter startoltatott, jó eséllyel vett irányt a pálya, de legalábbis önmaga irányába.
Nem is beszéltem akkor még Simon Zoliról, vagy Szigeti Karcsiról.
Nade: Hadrian!
Hogy szerepet kaptunk túlzó állítás!
Mozgó izomkulisszák voltunk svájci gárdistaként Varga Mátyás lenyűgöző díszletében.
Nem volt ez baj, hiszen szívtuk magunkba a színházságot az erkélyen ülve. Figyeltük a próbát.
Máig nem felejtem el, ahogy Marton Endre ott ül a nézőtér közepén, jobbkezével az előző sor védővásznas zsöllyéjét fogja.
Kicsit félrefordulva ül. Arccal inkább a nézőtéri bal bejáratok felé, mintsem a színpad irányába. Körülötte szétszórva Bodnár, Simon Zoli, és mások, épp akkora távolságra, hogy a suttogás elérjen hozzájuk. Néha felbukkan Varga Mátyás a díszlettervező, a Marton mögötti sorban, csendben odahajol a füléhez és már megy tovább.
Marton időnként feláll, megigazítja kék klubzakóját, mandzsettagombját, felmegy a színpadra és hosszasan beszélget valamelyik színésszel. Foncsorozott szemüvegén megcsillan a szuffita fénye, órájára néz, és visszamegy a nézőtérre. Csendes elmélyült munka, mégis föl-fölsistereg valami a színpadon.
Egészen addig ment ez így, amíg be nem állították a díszletet, fel nem vettük a ruhát.
Ma már tudom, az első öltözés a „dies irae”, de akkor úgy éreztem felrobbant ez az egyébként is szörnyűséges épület.
A díszletállítás elintéződött annyival, hogy a kulissza hátsó oldalán kötelező jelleggel megjelenített „Impr. 1969. dec. 10-én.”láttán, Agárdy csendesen így szólt: „Nem csak impregnálni! Beszentelni is!”, ami a mű tartalmát illetően lényegretörés volt, Marton mégsem értékelte.
Hanem a jelmezek…!
Négyünket beöltöztettek svájci gárdistának, és megtudtuk, hogy érezheti magát a hering a bádogdobozban! A különbség pusztán annyi volt, hogy nekünk szóló, személyre hegesztett bádogdobozunk volt, szemben a sprotnival.
A nadrág oldalgombolós volt, hózentróger kellett hozzá, hogy csinosan álljon, és amikor az öltöztető-szabó, a huncutmosolyú Hathmann Jancsi egy bakfis vihogásával ránkszíjazta a vérteket, pontosan tudtuk, hogy este tízig nem mehetünk a mosdóba, ahogy manapság a hugyozást hívják eufemisztikusan.
De hagyján-hagyján!
Amikor az emeleti statisztaöltözőből elindultunk a földszintre, szembetalálkoztunk Martonnal, aki előadást tartott nekünk, hogy ezt a ruházatot maga Leonardo tervezte, és ehhez méltóan kell viselnünk.
Álltunk volna egyik lábunkról a másikra, de nem tudtunk a bádog miatt.
Még lándzsánk is volt. Pallos. Fokos. Valami.
De ez is hagyján!
Az alagsori öltözőből elkezdtek fölfelé áramlani stúdiós és külsős barátaink, noviciusnak öltözve.
És ráléptek elől, ráléptek hátul, és tekeredett a lábukra, akadt a cipőjükbe, csomóba gyűlt ivari szervüknél.
Ők röhögtek rajtunk, konzervdobozosokon, mi röhögtünk rajtuk a szoknyácskájukban.
De még ez is hagyján!
Felbukkantak a Kossuth-díjasok, és bár az életkor és a művészi megítélés más volt társadalmilag (Avar például országgyűlési képviselő volt!), a reverenda ugyanúgy tekeredett a vádlikra, meg a combközépre.
Ám – mit tesznek az évek, meg a tapasztalat – ők ezt egész másként reagálták.
Avar és Agárdy például felcsippentette a jelmez elejét, és szabályos kánkánt jártak a lift előtt, énekeltek hozzá szép magyar nótákat. Igaz a szövegeken annyit módosítottak, hogy (bár hiánytalanul emlékszem mindre), könyörgésre, privát üzenetben sem küldöm el senkinek.
Úgyhogy becsörömpöltünk a társalgóba, és megálltunk az ablaknál, lévénhogy leülni nem nagyon tudtunk volna.
Azaz leülni csak-csak, ám felállni, ha át kell adni a helyet egy betérő állami díjazottnak, szabály szerint… Hát, az nem ment volna.
A pultnál Gáti József állt jelentőségteljesen. Keménytojást evett. Jelentőségteljesen.
Ott ült még Széll Ricsi, az idős kolléga, aki a Magyar utcából járt ki egy kis nyugdíj kiegészítésre.
Mi meg csak ott zörögtünk.
Ebbe toppant bele Kálmán György, a címszereplő.
Az összes bajt magával hozta, amit a reverenda okozott.
Csak az övé fehér volt. De mégiscsak egy szoknya.
„Mi bajod van Gyurikám?” – kérdezte Gáti tanár úr.
„Hát… Ez a jelmez!”
„Miért? Nagyon jól áll neked a kipa!” – mondta Gáti, és kiment a keménytojásával.
Kálmán ott állt talpig Hadrianban, kavarta a kávéját, és dühöngött. Intellektuálisan.
„Nem lehet szoknyában járni!”
„Lehet Gyurikám!” – szól Ricsi, akiről köztudott volt a mássága.
„Te Ricsi! – fuvolázta selymes tenorján Kálmán – Olyan régen meg akarom kérdezni tőled, hogy milyen a nemi életnek az a fajtája, amit te űzöl?”
Hirtelen elfelejtettünk zörögni.
„Nem űzök én már semmilyet Gyurikám!” – mondta Ricsi csepp legyintéssel.
„Jól van, értem! Nem űzöl! De amikor még űztél!”
Ricsi cigarettát vett elő apró táskájából. Lassan rágyújtott. A szeme se rebbent, akkor se, ha igen.
„Tudod Gyurikám! Az első húsz szörnyű! De aztán…!”
És ábrándos tekintettel belenézett a múltjába.
*
Kállay Ferenc, Kálmán György, Agárdy Gábor és Széll Richárd
*
Tavaly nyáron elmeséltem ezt a kis történetet egy kollégának, aki… Széll Ricsi csapatában játszik.
Jót kacagott, aztán megsimogatta a szakállát.
„Különben az az első húsz…! Hát az nem igaz!” – mondta. Markáns vonásai ellágyultak, és ábrándos tekintettel belenézett a múltjába.
„Hát, ezt már sose fogom megtudni!” –mondtam én.
És belenéztem a múltamba.
Ábrándos tekintettel.
***