„Ha végigcsinálja, velünk lakhat!” –így szólt a szentencia, amikor az ifjú fekete bakmacska elkezdett fölfelé szivárogni a csigalépcsőn.
Nincs igazság azonban a földön, mert eredetileg ő volt birtokon belül.
A környéken két macskapopuláció élt, az utcai, meg a kerti. Feneketlen-tó melletti élőhelyünkön a házak hatalmas belkerteket zártak maguk közé, ahol utcai macskát nemigen lehetett látni.
A kertiek különböző zugokban éltek, esetenként szimbiózisban jószívű anyókákkal, de szabadon, függetlenül. Ahogy Kipling írja.
A kis fekete cica a lakásunk alatti mosókonyhában élte fiatal életét, de pechjére kiszemeltük magunknak. Mármint a mosókonyhát.
A kiscica naponta többször járt csodálkozni a kőműveseken, villanyszerelőkön, burkolókon.
Nem nagyon értette, mi folyik eddig biztonságosnak tűnő odujában.
De tört a födém, cserélődött a vasajtó, szólt a flex, surrogott a festőhenger, és egyszercsak jóillatú konyha lett a réghasznált mosókonyha helyén.
Kétszintes, kertkapcsolatos lett a lakás, és embereké, akik bár kitettek egy tálka tejet, vagy egy halkonzervet, a jóillatú konyhába nem engedték be.
Egy szép tavasz reggelen azonban besétált a kerti ajtón, megállt középen, körülnézett, sarkonfordult és égnekálló kígyózó farokkal kiment.
Nem szóltunk hozzá. Reggeliztünk tovább, de attól kezdve kis tálkája az ajtó melletti sarokban volt. A konyhában. Mert miért ne? Végülis ő volt itt előbb.
Egy hét után elnyújtózott a csigalépcső legalsó fokán.
Persze! Puha filc volt rajta, szemben a hideg konyhakővel!
Nem telt el két-három nap, a fiatalúr a második lépcsőfokon tanyázott, újabb két nap után a harmadikon.
És bizony így tovább!
„Ha végigcsinálja, velünk lakhat!” – mondtam ekkor, hozzátéve, hogy „De csak ha egyenként!”, de erről már akkor tudtam, hogy hülyeség.
Én a macskákat nem szerettem. Azaz nem volt viszonyulásom hozzájuk. Csodáltam, ahogy nagyanyám kiállt az ajtóba Újpesten, összefent két kést, és a két „kosztosa”, ahogy ő nevezte másodpercek alatt megjelent. De aztán ettek és elmentek, mint az idegenek, és ha találkoztunk is velük a kertben, vagy az utcán, úgy is viselkedtek. Idegenként.
Cicero azonban besettenkedett az életünkbe.
Igen! Addigra már neve is volt, és miért ne a római bölcsről neveztük volna el, hamár ilyen bölcsen intézte az életét.
Egy este aztán kígyózó farokkal besétált a nappaliba, mondhatni beköszönt, de csak egy percre, hogy bejelentse: győzött.
Nem mesélnék most érzelmes történeteket „fotel, macskaölbe, tévé, doromb, fröccs” jeligére, de aki tudja miről beszélek, az tudja, miről beszélek.
Cicero velünk költözött Budaligetre.
Hatalmas kandúr lett belőle a jólétben-szeretetben, s bár olykor a fél arcát a mancsában hozta haza, a füle se mindig volt a helyén, a környék tele lett fekete kiscicával.
Néhány év múlva az Örök Egerészmezőkre távozott.
Akinek van gyermeke tudja, hogy három és tizenhat között a nevelés szerves része, kivédeni a gyermek kis szőrös állatok iránti igényét. Később visszasírjuk ezt, amikor plésztésönt, mobilt, ottalvós bulit, óvszert, antibébit kell moderálni, esetleg éjszaka a rendőrségre menni, mert a gyerek zsebében füvet találtak.
De itt még nem tartunk.
Hiába volt két hatalmas kutya, hiába úszkáltak szebbnél szebb aranyhalak az akváriumban, a cica iránti vágyakozás olykor túlcsapott mindenen.
Erős macskafluktuáció működött akkoriban az életünkben.
Jött kékszürke, makacsul Dobszerdának nevezett cica, makulátlan fehér Blankából volt tán három is. Volt két cica, akiket egy étolajos kartondobozban találtunk az ürömi országút mentén kidobva…
Jöttek-mentek szegények. A két kutya mellett nemigen volt maradásuk.
Az utolsó, amelyikre emlékszem az óvoda kertjében volt, a sarki homokozóban találta a fiam.
A kerítés mellett állt, amikor érte mentem, két csepp tenyerén a csepp lélek, elvásva, csak a sírásából lehetett tudni, hogy van benne élet.
Mögötte félkaréjban a pajtikái, csupa négy-ötéves, és Jakab kérlelő szavát görög kórusként visszhangozták.
„Nézd, apa, mit találtam!?” „..találtam, …láltam ,… láltam!”
„Nézd, milyen picike!” „…picike, picike, …cike!”
„Ki volt dobva szegény a homokba!” „ …homokba, homokba, …mokba, …mokba …mokba!”
„Ugye, hazavisszük szegényt!”
„Ugye hazavisszük szegényt!” – szólt a kórus, de úgy, hogy Szofoklész szeme könnybelábadt, halóporában, de még Homéroszé is! Nem beszélve ugye Ciceróról!
Apa csak egy van, akkor is, ha csak alig.
Hazavittük. Azzal a kikötéssel, hogy ő viseli gondját.
Kezdetnek elmentünk Kómár professzorhoz, a budaligeti dr. Doolitle-hoz, hogy megvizsgáltassuk új barátunkat.
Álltunk a kapuban.
Csepp gyerek, csepp tenyér, csepp cica.
„Hát ő kicsoda?” – kérdezte Gyula bácsi.
„Ő a cicám!”
„És hogy hívják?”
„Barbinek Bohóc… ka!” – tette hozzá pici gondolkodás után a kicsinyítőt, pedig a cicát már nem lehetett tovább kicsinyíteni.
Vizsgálat után hazavittük. A gyerek szemcseppentővel megetette, kimostuk a szemét kamillával, aztán együtt aludtak.
Vasárnapi apuka lévén én vigyázgattam a kicsi életét. Jó gyorsan felserdült, szép fekete fehér foltjai ragyogtak a napsütésben.
Aztán elkezdett kalandozni.
Aztán elkezdett kimaradozni.
Néhanap hazajött, óvatoskodva megkerülte a kutyákat, dumáltunk, aztán elment.
Egy délelőtt a kertben ülve hallom ám, hogy egy nő kiabál: „Barbinek! Barbinek!”
Kinézek az utcára, hát szembe a harmadik ház előtt áll egy asszony. Ő kiabálja a nevemet!
De már jött is a magyarázat: „Bocsánat! Így hívjuk a kiscicát, amelyik a maguké volt! Átszokott hozzánk! Ugye, nem baj?”
Nem volt baj, hogy lett volna! Sok évig élt ott még nyugalomban, kutyák nélkül.
*
Évek teltek el azóta. Én távoltartom magam a macskáktól.
Kutyás vagyok! Vállaltan, rátartian!
Jakabot azonban néhány éve összesodorta egy cicával a jósorsa.
Odin gyönyörű, szabályosarcú, tisztatekintetű jóbarát.
Sose találkoztunk személyesen. Kétezer kilométerrel odébb élnek. De ha beszélünk, és Jakab szól neki: „Odin, gyere, köszönj a nagypapának!” odaszalad, és érdeklődéssel néz a kamerába.
Odinnak egy saját világot építettek szűkös életterükben. Várak, kötelek, függőágyak. Automata etető-itató.
Sokszor a saját kényelmük rovására kedveznek neki, és ne mondjátok, hogy izé…, mert mi egy másik életért való felelősségvállalás, ha nem ez!
Odin néhány napja megbetegedett, nem evett, nem ivott, gyenge volt.
Infúziót kapott, megoperálták.
Ma hajnalban befejezte a földi pályát.
A barátai azóta sírnak.
Én is.
Vigyázza álmát Básztet, a macskák istennője!
***