„Mégis mit gondolnak? A színészeket a szél hordja össze, vagy hogy?!” – elkerekedett szemmel, de felháborodás nélkül mondtad, amikor a szakmádat valaki nem vette komolyan.
Ha sokadiknak gondoltak a gyártásvezetőkre jogdíjügyben.
Ha spórolni akartak a percdíjaitokon.
Vagy a tekercsárakon.
Ha foghegyről válaszolt, vagy pimasz sms-t küldött a színész, ha egyeztetni akarta valaki a kollégáid közül.
És ez a lényeg! Nemcsak önmagadról szólt számodra a szakma, hanem mindenkiről! Rendezőről, színészről, hangmérnökről.
Másik stábról! Mindenkit figyelembe vettél, mindent megoldottál, mindenre tekintettel voltál!
Mindent tudtál.
’Pirót kérdezd!’ – mondtuk nemegyszer, mert bármilyen ügy kiderítésére hozzád lehetett fordulni, mindent tudtál.
Mindent tudtál, de nem pletykaszinten, hanem szeretettel, ahogy a családjáról, a szeretteiről igyekszik mindent tudni az ember.
Ki beteg, ki boldog, kire hogyan lehet a munkában számítani.
Kinek van munkára, pénzre szüksége.
Ki szokott késni mostanában, mert válik, eltört a gyereke lába, vagy épp szerelmes.
Ki gondolkozik azon, hogy stúdiót vált, ki az, aki tényleg vált, hamár gondolkozik, és ki az, aki úgyse mozdul.
Az emberi motivációkat láttad minden helyzetben.
És mindent megértettél.
Abból a maiaknak már ködbevesző Pannóniából hoztad ezt a mentalitást, ahol valóban úgy éltetek – úgy éltünk -, együtt, mint egy család.
Abban az időben tanultad ezt, amikor még két-három nap volt egy filmre, s ha szükséges volt, még volt egy nap a nótákra is.
Abban az időben tanultad, amikor még volt idő egymásra figyelni. Amikor nem három-négy stábot kellett vinni a gyártásnak, hanem összeszokott csapatok voltak, és hetekre lehetett előre tervezni.
Ez eltűnt, ez a világ.
Jött egy olyan, amelyben számtalan stábot, megszámlálhatatlan filmet kell összefésülni, heti hét napon, és bizony nemegyszer kevés a heti százhatvannyolc óra.
Gépesítettek munkafázisokat, és gépiesek lettek egyes megoldások is.
De te belevetetted magad, győzted, sőt diktáltad a tempót.
Negyvenkét év tapasztalata, és állandó megújulási készsége állt mögötted.
De most elfáradtál. Feladtad.
Évek óta készültetek Tomival hozzánk egy vidám napra, hát azt a vetrecét már nem fogom neked megfőzni!
Máris hiányzol mindannyiunknak Piró!
Hiányzik a mosolyod, a hangod a telefonban, a kompromisszumkészséged, a fölényes szakmai és emberi biztonságod!
Vagy csak az, hogy elkerekedett szemmel, minden felháborodás nélkül csak ennyit mondj:
„Mégis, mit gondolnak!? A színészeket a szél hordja össze, vagy hogy?!”
*
Kérlek benneteket, akik búcsúzni jöttetek, hogy ki-ki magában mondjon el egy imát istenéhez, köszönje meg neki, hogy Piró velünk volt, és kérje, hogy adja meg neki az örök békességet.
*
Pirókám!
Tomi megkért, hogy mindannyiunk nevében Arany János szavaival búcsúzzak tőled:
„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”
Isten veled!
***
