Ezerkilenszázhetvenegy ősze ragyogó volt Debrecenben.
Kisváros volt még hangulatában, de már nagyon igyekezett átvenni Miskolctól a „második legnagyobb magyar város” pozíciót.
Ami azt illeti Miskolc is kisváros volt akkoriban.
Kisváros volt minden város, hiszen olyan volt a hangulat. Ismerős arcok mindenfelé, évtizedek óta ugyanazok az üzletek, ugyanazokkal az eladókkal. És nem volt rohanás, meg zsúfoltság. Mindenkinek volt egy kedves szava a másikhoz, ha úgy adódott, az azonnali anyázás csak sokkal később jött divatba.
Egyébként lehet, hogy nem volt annyira szép az az ősz, csak számomra, mert nagyon szerelmes voltam. Csóró segédszínész tisza-papucsban, vastag, mamutkord nadrágban, aminek felháborítóan égőpiros színe volt. Ha ez nem lett volna elég, hozzá kanárisárga selyeminget, és térdigérő lila kardigánt viseltem. Hajam – édes istenem! – a vállamat verte, és valamilyen úton-módon a világot akartam megváltani.
Ha éppen nem voltam szerelmes. Most viszont szerelmes voltam!
Az Agrár-bulin ismerkedtünk meg. Nagy esemény volt az évről-évre. Hatalmas tömeg gyűlt össze a Böszörményi úton, a város teljes ifjúsága. Kint volt a francban, nehezen megközelíthető helyen, Debrecen akkoriban kezdett odáig nyújtózni. Ma már szinte központ, hiszen a város Józsáig, vagy azon túl is elér.
Az ötödéves medika, meg a segédszínész. Karkötelezettséggel.
A ’karban’ szerencsére nem kellett jeleskednem, rám osztották viszont Németh László Erzsébet-nap című drámájában a Csendőr szerepét.
Tudvalévő, hogy a színmű akkor ér véget, amikor a csendőr, mint társadalmi szükségszerűség, végzet (ananké!) belép az ajtón. De épp csak látjuk, mert az ajtó becsukódásánál hamarabb csapódik össze a függöny.
Végszó, ajtó ki, csendőr be, ananké, függöny!
Hogy a kakastoll alatt, a bokáig érő csendőrkabátban ki ügybuzog, csak a színlap utolsó sorában volt látható. A színpadon nem. A nézőtérről pláne nem.
Viszont ott kellett ülnöm minden próbán.
Amikor egy olvasópróbáról elmaradtam – épp csak annyira, hogy az interurbán kapcsolást vártam a portán a szüleimtől Budapestről, közvetlenül a próbaterem alatt -, a rendező Szász Karcsi utánam küldte Grimm Béluskát az ügyelőt.
A próbateremben azután végig kellett hallgatnom, hogy színházi fegyelem, meg németlászló, meg illeszkedési kötelezettség.
„Ez a társulat magába szív téged!” – mondta komoly lendülettel Szász. Megilletődöttségemen az sem változtatott, hogy Kóti Árpi ezen a ponton nyerítve felkacagott. Felkacagott, majd mellére szegett, hóna alá dugott fejjel röhögött csendben próba végéig, de még a klubban is, próba után, meg a Művész presszóban hajnalig. Így szokott nevetni Kóti, senki meg nem döbbent. Sőt mások is somolyogtak Szász szavain.
Csakugyan volt bizonyos szavaknak, mondatoknak egy sajátos akusztikája Szász Karcsi szájából. Selypített, pösze volt, de nagyon elgondolkodva beszélt, komoly felkészültséggel és intellektussal.
Mégis amikor egy nem túl jól sikerült főpróba után csücsörítve, selypítve ennyit mondott: „Hát gyerekek! Ez olyan rossz volt,… olyan rossz volt,… olyan rossz volt,… mint a …picsa!”, senki nem az intellektusára gondolt.
Azon a főpróbahéten hangzott el Lendvay ominózus mondata is: „Harmincezer forintom van a színpadon, de nem jön le húsz fillér se!”
Ám ezek a dolgok inkább csak zajlottak körülöttem.
Egyik este Páris, másik este Csendőr
Az igazi élet a lelkemben játszódott, és emiatt sűrűn kellet a Simonyi útra mennem.
A Simonyi óbesterről elnevezett út közepetáján elhelyezkedő kétemeletes házban két lakása volt Tóni doktornak. Már nem emlékszem a nevére, se arra, milyen orvos volt, talán sebész, de mindegy is az. Rossznyelvek szerint összehasonlító nőgyógyászattal mindenképpen foglalkozott, különösképpen az egyetemista lányok viszonylatában, akiknek az egyik lakását kiadta.
Ennek a lakásnak az egyik szobáját bérelte másodmagával a lány, akit szerettem.
Egy este annyira igyekeztem volna hozzá, hogy az idő áramvonalasításának okán kitaláltam, hogy a csendőrköpeny alá nem veszem fel a jelmez többi részét. Teljes uniformis volt az ugyanis, bricsesz, zubbony, csizma. Felöltözni éppen még volt időm, Németh László bőbeszédű, tíz után mentem színpadra. Csizmát, köpenyt, sisakot muszáj volt venni, de attól megszabadulni is egyszerű. Sisak, köpeny le, szék, fakutya, csizma lerúg, tiszapapucs, Simonyi út.
Igenám, de a hosszúlépcső alján a portásfülkénél ott állt Grimm Béla, az ügyelő.
Béla régivágású színházi ember volt. Nem volt élete teljes a Csokonai nélkül. Nagyon sietett mindig, hogy beérjen, és nagyon nehezen hagyta el a fedélzetet. Amikor megérkezett, felvette világosbarna köpenyét, így vált az előadás lebonyolításának letéteményesévé.
És nagyon tisztelte a színház feudális rendjét.
A rendezőt mindig egy picit meghajolva hallgatta, szakértelme mellé szolgálatkészségét is odajelezve.
Most is egy csepp meghajlással közölte velem, „Lendvay főrendező úr vár a klubban Péter!”
Ha vár, vár, mese nincs.
Lendvay a kártyaasztalnál ült Móré Miska hatalmas, munkásábrázolás korszakából származó festménye alatt, az ablak mellett a sarokban. Mindig ott ült. Onnan parti közben is szemmeltarthatta a társulatot.
Ahogy beléptem, adta is a kibicének lapjait, intett, hogy menjek kifele. Kijjebb mentem egy helyiséggel, de az se volt elég, intett, hogy még kijjebb.
Kikullogtam.
Ez már az utcai bejáratnál volt, vele szemben a két vécéajtó.
Ott álltunk a klozett előtt.
Nézett.
„Mióta van rendszeresítve a csendőröknek piros kordbársony bricsesz?”
Köpni-nyelni se.
„Meg ne tudjam, hogy mégegyszer!”
Szédelegve indultam a villamoshoz. Hallottam, hogy Lendvay mindig mindent tud, de most szembejött, tiszta erőből.
Ahogy kiléptem a Gambrinus közből láttam, hogy a Béke úti megállóból éppen kihajt a villanyos.
Na, ezt már nem érem el a Bikánál, lesétálok addig talán jön a következő.
Nem jött.
Akkor jött, amikor éppen félúton voltam a Hunyadi utca, meg a Bem tér között.
Így azután hiába volt a megálló épp Tóni doktor háza előtt, gyalogoltam odáig.
A ház bejárata a kert felől volt. Most éppen zárva. Tizenegy múlt.
A másodikon, a kedves ablakában égett az olvasólámpa.
Mit csináljak?
Ha megnyomom a kapucsengőt, felébresztek mindenkit, ő meg le kell jöjjön a kapukulccsal, hogy beengedjen.
Megdobálhatnám az ablakot.
Két-három méter hely lehetett hátul, nem tudtam volna lendületet adni a kavicsnak. Rám is eshetett volna visszaútjában.
Huszonkettő voltam.
Harminc kilóval fiatalabb.
Ötven évvel könnyebb.
Párist játszottam a Rómeóban.
Minden este végignéztem takarásban, ahogy Rodrigo Aranjuezi concertójára Szűcs Andris felkúszik Farkas Zsuzsához a keringő, sziklafal-szerű díszleten.
„…a mennybe, dadám, a mennybe!” –hallom ma is Zsuzsa édes hangját…
A tenyerembe köptem (nem, de az állapot!), és elindultam fölfelé a másodikra a villámhárítón, ami az ablakok mellett jött le.
Az első és a második között az egyik tartó kilazult.
Ott lógtam ég és föld között, évtizedekkel Pókember és a bázisugrás feltalálása előtt.
Bekopogtam. Szerelmem egy nyolc méteres karú embert vizionált, aki az ablak alatt áll és zörög.
A szobatárs megértő volt, ő is járt a színészklubba. Mercutio-t akarta becserkészni.
Reggel korán kellett iskolába menni. „Iskolába”, így mondták az egyetemet a lányok.
Fölnéztünk a villámhárítóra. Komoly hurok volt ott, ahol kilazult. (Szerintem ma is úgy van, mi az az ötven év!?)
„Az ablak másik oldalán ott van az ereszcsatorna. Stabilabbnak látszik! Legközelebb azon gyere!” – mondta a szerelmem.
De szerintem nem gondolta komolyan.
***
