„Mikor látogatjuk meg Dávidot?”
Dávid, a fiam, azon a nyáron született.
Nyíregyházán élt az édesanyjával, míg én a Főiskolára jártam Pesten.
Ezzel persze együttjárt egy életforma is.
Most is a Fészek „kupolatermében” ültünk, illetve Sanyi éppen akkor érkezett. Mert a kérdést ő tette fel. Halmágyi Sanyi.
’65-ben ismerkedtünk meg az Universitas-ban.
Egy kicsit már meséltem erről, azaz magamról, az illeszkedési képtelenségemről.
Sanyi is nehezen illeszkedett, de – míg én zárkózottsággal – ő némi flegmával palástolta ezt.
Se ez, se az nem célravezető, így aztán elég természetes, hogy barátkozni kezdtünk.
Természetes, hogy ’69-ben a nancy-i fesztiválra már jóbarátokként utaztunk, ott is és később Párizsban is sülve-főve együtt voltunk.
Nancy-ban összeismerkedtünk egy ’56-os családdal.
Jean Tothék gyakran vendégül láttak a két hét alatt, és persze ecsetelték a kinti élet előnyeit az itthonihoz képest.
De ez nemigen érdekelt.
Jókat ettünk-ittunk náluk, az sem érdekelt, hogy helyi barátnőm egy átpiált, áténekelt éjszaka után csak ennyit mondott: „Comme les animeaux!” Pedig csak az Akácos utat énekelgettük. Fiatalok voltunk, Tóth Jani pedig Franzstadti hentes. (És láttam azóta francia kocsmákban különbeket is.)
Barátnőm aztán megbékélt, és szépen megmutatta nekünk ezt a csodálatos kisvárost. Húszegykét évvel a háború után káprázatosan gyönyörűen új volt a barokk. Pest ugye tele háborús sebhellyel, meg magyarázattal, itt meg…
És csavarogtunk a környéken, vagy csak ültünk a Place Stanislas-on, a Neptun-kút peremén, korunkhoz képest csendben, elgondolkodva.
Más dimenzióba került a szépség, mint olyan.
Tótjani is jött, ha tudott, ha elszabadult a húsüzemből, ahol naponta nyolc órán át két mozdulatot tett a csontozókéssel, hogy a szalagon érkező hátsócsülköt megszabadítsa a csonttól.
Modern idők!
De mindenki megtette a maga mozdulatait, fel is épült az ország a háborúból.
Később vasútra szálltunk Párizsig. A vonat nem kattogott. Csak úgy ment. Zaj nélkül. „Ja, fiúk, itt ipar van!” – mondta Ruszt Jóska. Vonszoltuk a vállunkat! Nemrég adták át Sztalinvárost! Dübörög Ózd, Komló, Diósgyőr!
De csendben voltunk.
A vonat is.
Párizsban a Gare de l’Est-től gyalog mentünk végig a Sebastopolon a Latin Negyedig.
Megálltunk lihegve.
Embersűrűs, gigászi.
Az én Bakonyom.
Valami kicsi szállóba vittek, de Sanyinak rokonsága élt a városban, elindultunk megkeresni őket. Mi majd ott lakunk!
Rue de Vaugirard. Itt laktak a rokonok, és mi elindultunk Szent Mihály útjától.
És mentünk, és láttuk a hosszúcombú drága nimfát a park fái közt, és a Rue M. le Prince (sarkán lakott a pék!), és az Odeon Színház, és Denfert-Rochereau (nem, az a Montparnasse-on van, de úgy hangzik, mint egy átok!), és csak mentünk a kis mellékutcán, pont olyan széles, mint a Majakovszkíj…
Annyit mentünk!
Már azon röhögtünk, hogy ennyi menéshez Pesten határsáv-engedély kell.
A nagynéni szelíden csak ennyit mondott: „Igen. Ez Párizs leghosszabb utcája! Miért nem jöttetek metróval?”
És hát náluk nem lehet! Sanyi igen, természetesen, de ketten… nincs annyi hely!
Sanyi azt mondta, akkor ő se.
Kaptunk egy cafe au lait-t és visszamentünk a Lutéciai romok mögé a garniszállóba.
De gondunkat viselték.
Egy este vacsora után beültettek az 504-es pözsóba (akkor volt az év autója!) és végighajtottak velünk az Eliziumi Mezők útján a Diadalívig.
Lassan, elegánsan, akárha egy hintón.
Az Ismeretlen Katona sírjánál Sanyi rágyújtott a lángról egy cigarettára…
Nem örültek.
*
A Le Bourget-n ültünk. A csomagokat már beadtuk.
„Iszunk még egy cafe cremet?” – kérdezte Sanyi.
„Jó, de hol? A büfében, vagy a Vaugirardon?”
Megszámoltuk mennyi pénzünk maradt. Épp be tudtunk jutni a városba.
Elindultunk a busz felé.
„Hova-hova fiúk!?” – csattant fel Rózsa Zoli hangja a hátunk mögött.
Ő volt az Egyetemi Színpad igazgatója.
Éppen kávézni akart.
Meghívtuk.
Hát így nem lettem francia hentes.
*
Én elmentem kóristának vidékre, Sanyit felvették a Főiskolára.
Valamely tűrt ünnepen azonban összegyövetele volt néhány gumibottal.
A szokott flegmával reagálta, hogy a konstáblernek nem tetszik a kokárdája. Kufsteinbe zárták néhány hónapra, és mint priuszost, nem engedték vissza a Főiskolára
Szolnokon lett csopszer. Egymás mellett öltöztünk.
Porlepte és Véreskezű.
Véreskezűnek engem Végvári Tom nevezett el, mondván, hogy a Barbinek kalóznév. „A Véreskezű Barbinek, a tengerek réme!”
Halmágyi meg azért lett Porlepte, mert még a kóterben volt, amikor már ki volt írva egy darabban, de hosszú ideig csak bemondták, hogy: „Itt majd jön a Porlepte Lovas!” Ragadványneve lett. Egyszerűbb volt, mint a Halmágyit megjegyezni.
Egy szép napon meghívtak kettőnket zsűrizni a helyi nyomdába. Nyilván nem volt pénzük, különben a Csomóst, vagy a Szombathyt hívták volna.
De annyira nem volt pénzük, hogy semmit se fizettek, ezzel szemben adtak ötven-ötven darab névjegykártyát.
Ez a mennyiség abban a társadalmi állapotban száz évre lett volna elegendő. Miközben ráment a délutánunk, esténk.
Beültünk Kadihoz a klubba, üveges tekintettel a sok rossz versmondás, meg az elfecsérelt idő miatt, és csak néztük egymást.
Az asztalon hevert a két köteg névjegy, gondos szocreál ízléssel becsomagolva.
Sanyi kibontotta a magáét, nézegette.
Felállt. Kért Kaditól egy tollat, és a Halmágyi Sándort, Halminek Sánterre javította.
Vaskos alapossággal.
Aztán a következőt. A következőt. Egyre dühödtebben.
Kértem én is egy tollat. Barmágyi Pédor! Javítottam a magamét.
Átírtuk mind a százat!
Nesze neked munkás-színjátszás!
*
A következő tanévre Sanyit visszavették a Főiskolára. Horvai intézte.
Így keltették a hüllőket akkoriban.
Engem is fölvettek. Hüllő, hüllő hátán.
Egy este betoppant Halmágyi a Fészekbe:
„Mikor nézzük meg Dávidot?”
„Vonatozzunk le hétvégén!”
Furcsa egy hely volt az a Fészek kupolaterem.
A rézkupola miatt jobban hallottad, amit a túlsó oldalon mondtak, mint azt, amit a te asztalodnál.
Nem is nagyon szerettünk beszélgetni.
Sanyi is hallgatott. Benyúlt piros kabátja zsebébe, és szép szelíden kitette a reggel átvett Skoda kulcsait.
„Most!”
És elindultunk.
Aszódnál kezdett havazni. Gyöngyösnél árokba borultunk.
Csak épphogy. Mondhatnám belecsúsztunk. Az oldalán támaszkodott a kocsi a havas árokban. Szép szelíden.
A Gagarin Hőerőmű munkásbusza épp az éjszakai műszakot hozta Gyöngyösről. Egy perc alatt kitett a harminc markos férfi a flaszterra.
Nyékládháza környékén egy bagoly ült az út közepén a havon.
Sanyi megszánta, ráborította a kalapját, és betette előre, a csomagtartóba.
Hajnalban értünk Nyíregyre, Dávid épp ébredezett. Tisztába tettem, megvártuk, amig megreggelizik, és elindultunk visszafelé.
Debrecenben bevittük a baglyot az állatkertbe, törött volt a szárnya. Ellátták, otthagytuk.
A hóesés elállt, de méteres hó volt a négyesen.
Feleútig röhögtünk, hogy ez már mindig így lesz.
A másik feleúton sírtunk ugyanezért.
Délre értünk Pestre.
Letettük a kocsit Vas utcában, és elsétáltunk a Klauzál térre a kóser borkimérésbe.
Ültünk a pincelépcső alján, ettük a keménytojást, ittuk a verpeléti rizlinget az üdítősüvegből.
Sanyi nem nagyon ivott, de most mégis.
*
Nincs már kóser-pince.
Nincs már Főiskola. Egyetem lett, mára meg az se. Intézet. Zárt.
Dávid több, mint húsz éve Franciaországban él. Nem nagyon beszélget velem. Vagy ha igen, nem vagyok ott.
Sanyi komoly, egyszerű ételek fényképeit, és nagybetűs érzelmi rébuszokat lő fel a közösségi faliújság sötétjébe.
Én emlékek között matatok, hogy minél kevesebbet kelljen foglalkoznom a jelennel, és elviselhetőnek álmodjam a jövőt.
A Vaugirard még hosszabb lett.
És kurva messze van.
***
