Úgy húsz éve minden december 30-án sms-t küldök egy barátomnak az alábbi szöveggel:
„Boldog új évet! Ne üzenj!”
Elmondom a történetet, bár a mese nem azokról szól, akikről beszél.
*
Zűrös volt az ezredforduló.
Nemcsak magánéletileg, hanem arról se volt megegyezés, hogy egyáltalán mikor kezdődik a XXI. század!
Komoly emberek disputáltak arról, hogy ’99, vagy 2000 a vége, hogy 2000, vagy 2001 az eleje. Hogy Jézus nullában született, vagy egyben…?!
Magam a történet idejét fényképészeti magánarchívumomból határozom meg, miszerint a Faházat (családi használatban a házaknak tulajdonnevük van: Sárga-ház, Rózsaszín-ház, Faház, stb!), szóval a Faházat 1999-ben építettem.
Nagy kaland volt! De nagy kaland minden építkezés.
Először ki kellett menni Incze Kálmánhoz a székely ácshoz Székelyudvarhelyre!
Gizinél laktam a panzióban, amit Gizi furfangosan önmagáról nevezett el Gizi Panziónak.
Már a megérkezés is szórakoztató volt!
Kapcsolom ki a szíjút, s szállok ki a kocsibú, s hallom ám (na! Kezdek már székelyül beszélni!), hogy a kicsi konyhalány kiszól az ablakon át a lugasba: „Gizike néni! Háncsak-e ety kis pityókát s murkot?”
„Hagyd el! Murok nem kell ma, s pityóka van elég! Hanem szedd össze a maszlinyás borkánokat, s Csabusnak add elé a nagybidont, megyen Szejkére hoz etykis bórvizet!”
Mire kipakoltam, eleredt az eső.
Lementem, hogy bevárjam Kálmánt, s menjünk a fatelepre, föl a Hargitára.
Ülök csendesen a fenyővizem mellett, nézem az öreg udvarost.
A ház sarkának dőlve leste az esőt.
Na! Teremtsek kapcsolatot! Itt leszek egy hétig, hadd kedveljenek!
„A hegy felől már süt a nap!” – kezdtem óvatossan(!).
„Fenemegette! Aszittem etykicsi rogyaesső leszen, de igen tömött!” – volt a válasz, és komolyan megijedtem!
Hogy fogok én Kálmánnaa’ ződágra vergődni!?
Béfutott Kálmán, bár a futás kifejezés némi eufemizmust tartalmaz esetében. Korpulens ember volt, s tán nem is passzent ez a kifejezés az alkatára.
Legyen annyi elég, hogy alig fértem mellette a Dácia anyósülésén.
Áttertyedt hezzám.
A sebességet alfelének egy csepp megemelésével váltotta, másképp nem fért volna hozzá a váltókarhoz.
Én addig a Dáciát nagy autónak gondoltam
Mellépréselődtem, és eső ide, eső oda lehúztam az ablakot is, hogy jobban férjek.
Hallottam, hogy a panzió melletti ház Nyírő Józsefé volt, az amelyiknek sziluettje az Erdélyi Szépmíves Céh halinakötéses borítóin szerepel.
Hogy beindítsam a társalgást, nagy levegőt vettem és természetellenes vidámsággal jegyeztem meg: „Hallom ez meg a Nyírő József háza!” „Hásze, mit tudom én, ki a szomszéd!” – felelte Incze Kálmán s nem beszélgettünk Szentlélekig egy szót se aztán.
Megmutatta a fűrésztelepet, a szárítót, gépeket, embereket.
Mindent, ami nagyon érdekes, ám tök érdektelen.
Végül visszaparancsolt a Dáciába s elindultunk a Madarasi Hargitára.
Ivónál feltértünk jobbra a sürübe(!).
Amikor már út is csak alig volt, megálltunk, kiszálltunk.
Hatalmas, százados fenyők között álltunk a csöndben.
Megtörte persze Kálmán.
„Aztán mellik fából akarod a házadat?”
Ott álltunk az erdőben, amit pont nem láttam a fáktól.
„Választhatok?” – kérdeztem elképedve, egy furfangos székely népmesében érezve magamat.
„Hásze, mérne választhatnál?”
„Mi közül?”
„Van, amék jobbra dől, s van, amék barra.”
„S mi a különbség?” – mostmár igazán kíváncsi voltam.
„Hát csak annyi, hogy amék balra dől, azon nincsen… áfa!”
Nem szóltunk egymáshoz Gizi panziójáig egy szót se.
Kiszálltam. Kálmán gázt adott, de mégse indult. Fúrfangossan.
Nagynehezen áthajolt a jobboldali ablak tekerőjéhez, komótosan letekerte, s utánam szólt: „Te Péter! Tudod-é, mért monták régen a székelyekre, hogy fúrfangos?”
„Hát ezt pont nem tudom Kálmán, de úgy érzem itt az ideje, hogy megtudjam!”
„Azér’ monták régen a székelyekre, hogy fúrfangos, mer nem ismerték aszta szót, hogy geci!”
Ha nem egy székely mondja, bízisten nem hiszem el.
Így se kellet elhinnem, mert a balradőlt fákat augusztus másodikán elhozták, szépen, takarosan kiporciózva Budaligetre, hat macskaléptű székely ács kíséretében, november 16-án pedig benne aludtam fenyőillatú otthonomban.
Olyannyira, hogy Szilveszterre baráti társaságot hívtam, afféle árukapcsolásos házszentelőre.
Lassan elérek a történet lényegéhez, de beszélnem kell egy barátomról még, akit itt ismertem meg, három építkezéssel és egy válással hamarabb.
Tomiról, azaz Tonhauser Tamásról.
Dekoratőr, kirakatrendező volt a tanult mestersége, de nem vette föl az elektronikus fordulatszámot.
Röhögős vállrándítással azt mondta, nem hagyja, hogy bitekben mérjék a kreativitását.
Pedig az agya penge volt!
Tájékozott volt, művelt, asszociatív.
Féktelen humorral és a formákra fittyethányó életbölcsességgel élt.
Gyűlölte és nevetségessé tette a rátarti, ostoba újgazdag mentalitást, józan logikai rendszerbe helyezte az élet nagy problémáit, a megoldások felé hatva.
Sok szép időket töltöttünk együtt sok évig, bár hamarabb adta fel az életet és költözött a váci Temető-dombra, mint elvárható lett volna tőle.
Na, evvel az emberrel indultam én el vásárolni a szilveszteri házszentelőre.
Langyos volt az idő, csaknem tavaszinak mondható.
Bejártuk a környék henteseit, pékjeit.
A Hidegkúti úti duplakanyarnál, a Galóca utca után megcsippent a telefonom.
6310-es volt, Nokia. Minden magára valamit adó férfinak ilyenje volt akkoriban. Kevesen voltunk.
Megnézem, mondom Tominak, hátha valamit elfelejtettem és a hozzátartozóm erről értesít.
Nyúlok a boxba, lenézek… csattanás, csörrenés…
Ahogy mondani szokás: kiegyenesítettem a kanyart.
Engem megfogott a volán, Tomi arca azonban benne volt a szélvédőben.
Ahogy mondom!
Amíg az üveg tompa zörrenéssel össze nem omlott, az arca formája, az orra, a szemüvege benne volt.
A szalagkorlát leborotválta a Honda fél elejét.
Nekünk komoly bajunk nem lett. Megijedtünk, az igaz.
A forgalom megállt.
Té és tova nem lehetett mozdulni a Hidegkútin.
Szilveszter délután.
Tanakodás, telefonálás, autómentő keresése, vonatkozó haverok előbányászása mentés céljából.
Nyolc óra is lehetett, mire a Faházba értünk Tomi szakadt Trabant kombijával.
A Civic deponálva egy jóbarát garázsába, a kaják-piák szatyrokban, mi elvásva, összetörve, horzsolásokkal, pszichés szilveszteri roncsként.
A vendégek csendben ültek. Várták a házavatót.
Szép lassan elmeséltük a történetet.
Csendben bevallottam, hogy a Kiskoszosban nem csak Tomi ivott egy kisvodkát.
„És végülis, mi volt az sms-ben?” – kérdezte valaki.
Tényleg basszameg, azt nem is néztük a nagy intézkedésbe’!
Kinyitom a fantasztikus 6310-es üzenetmappáját.
Utolsó üzenet: „Nagyon boldog új évet kívánok! Forgács Gabi”
Húsz éve minden december 30-án írok Neki egy sms-t: „Boldog új évet! Ne üzenj!”
Szeretném, ha ez még húsz évig így maradna!
Ma operálták, sokadszor, reméljük utoljára!
Gabikám, üzenj, ha jól vagy!
Ha nem, ne kerülj a szemem elé!
***