„Drót-keri-tésbena-zára-mütés-dühö-söklei futnak…” dobolt a fülemben a hexameter, amikor az auschwitz-i látogatóközpont parkolójába fordultunk. „…holszöke-vényt-kuta-tó-fény-szó-rók-kőrbe-su-hannak…”
A jó öreg Simon igazgató úr járt a fejemben, aki éveken át keserítette életünket azzal, hogy a színjátszókörben, ezzel a mamár fellelhetetlen opusszal akart mementót (tán épp ez volt a címe) állítani a karjára tetovált számoknak.
„…süsz-kösmu-tató-ujj-kéntme-redég-rea-ké-mény…”
Kiszálltunk a kocsiból és utat engedtünk egy nagy autóbusznak, melyről vidám fiatalok integettek a lemaradtaknak, jeleket az esti programról.
A buszon hatalmas felirat: Birkenau.
Összenéztünk és csendben elindultunk a főépület felé.
Vidám zsivaj, csoportot kereső tekintetek, fényképezőgépek és kamerák, hamburger és goffriillat, mint minden turistaközpont körül.
A tömeggel sodródtunk a pénztárak felé, néhány sötét plakát előtt, melyekre a szörnyű múltat idéző jelszavak mellé, az árak is fel voltak írva, különböző pénznemekben.
„Hordjuka-követés-nemgondolunk-semmire-ha-nemgon-dolunk-semmire-könnyebba-kő!” -jutott most eszembe a KZ oratórium visszatérő sora a hatvanas évek Universitásából.
„Egy-kettő-egy! Egy-kettő-egy!”
Valódi kövek voltak. Hatalmas terméskövek. A Duna-parton szedtük, mindenki magának, és mindenki magának vitte szerte Európába, a fesztiválokra.
Kurva nehéz kövek voltak.
Nem volt szabad könnyűt választani.
„Hor-gyuka-követés-nemgon-dolunk…”
-Milyen nyelvű csoporthoz óhajtanak csatlakozni? Tíz perc múlva indul egy lengyel, húsz perc múlva egy angol…
-Nem akarunk csoporthoz…
-Azt nem lehet! Legyen angol?
-Legyen lengyel!
„… nemgon-dolunk…”
Minden megállásnál előrébb kerültünk egy csoporttal, amíg a vezető imaszerű mormogással elmondta a tudnivalókat.
Fényképek. Térképek. Falnyi üvegvitrinek. Hajak. Szemüvegek. Bőröndök. Krematórium makettek.
Józef Szajna hajdanvolt előadására gondoltam az Ernst Múzeumban, Romm képsoraira, a Schwarz-Bart könyv utolsó lapjaira…
Drámára vágytam.
Katarzisra.
Hogy annyira összetörve menjek ki innen, mint még soha.
És mindenki, aki idejön.
De csak a langyos őszi szél…
A cipőkig bírtam.
Kimentünk a kivégzőfalhoz.
Egy kedves lány magyarázta a „dolgot” egy elegáns, középkorú olasz házaspárnak.
Egyszercsak ketten álltunk a tábor közepén, a barakkok között.
Csend.
Vörös téglák, fabódék, vágányok.
Drótkerítés, porcelán szigetelésekkel, „…az áramü-tésdü-hösök-lei…”
Rémisztő volt állni abban a csendben.
Vártuk, hogy ’Halt’-ot kiált valaki, de csak távoli zene szólt az egyik épületből.
Büfé.
Rock.
El innen!
-Nézd! Ez a magyar emlékhely!
Huszonegyedik századi.
Interaktív.
Mit jelent Auschwitzban az „interaktív”?
Egy óra múlva a Kazimierz-i piacon ittuk a sört, hallgattuk a távoli klezmert, és azon elmélkedtünk, hogy milyen emléktárgyakat lehetne forgalmazni a „hely” mai szellemében.
Aztán vodkára váltottunk.
Hallgattunk.
Nem beszélgettünk.
Aznap már egyáltalán nem beszélgettünk.
***