Édes barátaim: nincs már aki szemmeltartson minket.
Elment az utolsó mindenttudó kobold, a hősi múlt legendás túlélője, egy letűnt színházi világ utolsó sztorizója.
Mindenkiről tudott mindent. És ha ezt mondom, nemcsak a mában gondolom, hanem a színház időtlenségében. Színésznőről, és férfiszínésznőről, rendezőkről, tervezőkről, direktorokról, művészeti titkárokról, tánckarról, műszakról, mindenkiről.
Kótsi-Patkótól és Kelemen Lászlótól napjainkig a teljes Kárpát-medencében, tértől és időtől függetlenül, mindannyiunkról mindent tudott, naprakészen.
Tudott szereposztásokat, kettőzéseket, premierdátumokat oda-vissza, társadalmi és nemi viszonyokat, tudta ki-kivel, hol-mikor.
Ha Kóti Árpi Debrecenben éjfélkor a klubban belekötött egy újságíróba, azt ő másnap, már próbakezdés előtt tudta Győrben, és nem volt még mobiltelefonja, később is alig.
Egyenesen Thespis-hez és Tháliához volt bekötve, napi kapcsolatban volt velük, őt értesítették először. Tudta ki, mikor, hol, mit játszott, játszik és fog játszani. Szerintem néhány szereposztást előbb tudott, mint maga a szereposztó.
Imádta a színházat, a társulatot, és ha éppen utálta, hát utálni is ezt szerette a legjobban.
Minuciózusan készült a szerepeire, kínos alapossággal, míves biztonsággal és szakértő kétkedéssel. Tudta, hogy a próbán nem dumálni kell, hanem próbálni, kipróbálni, merni rontani, hibázni, és bár a hiba mindig bosszantotta, újra meg újra visszament a kályhához és elölről kezdte, és soha nem volt elégedett.
De aztán este lement a függöny, kihunyt a rivalda és: irány a klub! A röhögés, a sztorik, a fogadások, a vörösborok, és a lányok, a lányok, a lányok…
És közben fogadott, kaszinózott, fogatot hajtott, mindent csinált, még a Mikulás is ő volt nemegyszer a gyerekeimnek.
Aztán elmentek a sztorik szereplői, aztán elmentek azok is akik ismerték ezeket a szereplőket, új sztorik meg alig születtek, a régiekhez méltók.
Pipi egyre zárkózottabb lett és akik később ismerték meg, alig hihetik igazságnak azt, amit idáig mondtam.
De elmondok két történetet szavaim igazolásául.
Mikor régi barátja, egy társulat nélküli, de nagyon erős csapattal működő pici sikerszínház direktora alól eltűnt a színháza, ahol Pipi is játszott rendszeresen; Pipi –közel a hetvenhez, társulat nélkül maradván- levelet írt minden magyar színházvezetőnek Záhony és Hegyeshalom között. Jól értsétek: nem körlevelet! Személyre szólót, mindenkinek, melyben munkáját, személyét ajánlotta fel. Harmincvalahány magyar színházba.
Ennyire fontos volt neki a társulathoz tartozás, a csapat.
A történethez tartozik, hogy egyetlenegy választ kapott, attól a direktortól kinek társulatában játszott a végsőkig és azon túl is.
A másik történet személyes jellegű. Most húsz éve életmentő műtéten esett át. Súlyos, nagy műtéten. Kivették a gyomrát. Pár nappal a műtét után éjfél körül telefonált: -Képzeld, minden működik! –Ezt hogy érted? -Ahogy mondom: minden működik! –De Pipi, csak nem bolondultál meg?! Néhány napja operáltak! –Jaj Petikém drága! A gyomromat vágták ki, nem a libidómat!
Tessék nyugodtan mosolyogni, nem haragszik, örül, ha mosolygunk!
A műtét után hat-nyolc évet prognosztizáltak neki. Edina segítségével húszat kapott a Jóistentől. Nyilván azért mert sokat beszélgetett vele. Így mondta. Nem azt mondta, imádkozom, azt mondta beszélgetek a Jóistennel.
Nem hívtunk papot, mert a Szentkeresztségben kapott vallását nem gyakorolta, ezért kérlek most benneteket, hogy ki-ki magában, belül, némán imádkozzon a saját istenéhez. Köszönje meg, hogy Uri István velünk volt, és kérje, hogy békés legyen a nyugalma….
Ámen
Isten veled Pipi, legyen szép az utad az égi kaszinók, fogadóirodák, társulatok és színészklubok, felé! Szia!
***
