A régiek azt mondták: „Ha sokáig akarsz élni, minden nap sétálj egy órát a kutyáddal, akkor is, ha nincs!”
De akkor meg minek akarnék sokáig élni?
„A Dixi az egy hajapós tutyus!” – első egész mondataim egyike volt ez. Dixi egy kis foxi volt Újpesten, nagyanyámék szomszédságában. Éppúgy féltem tőle, ahogy Lujzi unokám fél Ernőtől. Nagyon akar félni tőle! Apja térde mögül lesi, mikor jön már Ernő, hogy lehessen félni egy jót.
Ám Lujzikáig –meg Ernőig- volt jónéhány év, és jónéhány kutya.
Kamaszfejjel valahogy rávettük Anyámat, hogy legyen kutyánk. Egy négyemeletes bérházban.
Hogy miért ment bele nemigen lehet tudni, hiszen épp elég baj volt ott a hatvanas évek elején (meg persze azután is…). Talán azt hitte, hogy egy kiskutya láttán a fater – aki persze hallani se akart róla – megenyhül, de az is lehet, hogy pontosan tudta az öreg reakcióját, és így akarta levenni napirendről egyszer és mindenkorra a kutyatémát. Az anyák igen leleményesek voltak akkoriban. Sokezer hazugság hálójából állt össze a társadalom, és így legkisebb egysége a család is. Ahogy látom, nincs másként ma se.
Mindenesetre elvillamosoztunk a Felszab térre, egész pontosan a Mátyás Pince házához a Molnár utca sarkára. Ott lakott a boxer-falka. Két szülő, öt gyerek. Külön szobájuk volt. Egy négyemeletes bérházban.
Már nem voltak éppen cseppecskék a kölykök, de kiválasztottunk egyet, és elindultunk hazafelé az Ilka utcába.
Apám zsigeri ellenszenvvel viseltetett a kutyák, macskák és minden szőrös izé iránt, azonnal transzportált volna vissza a Molnár utcába.
„Legalább éjszakára hadd maradjon!” – kérlelte anya, hátha reggelre megenyhül a hangulat.
Igenám, de szerencsétlen kiskutya, aki eleddig egy helyes kicsi falkában volt a szülőkkel, meg a tesókkal, éjjel olyan cirkuszt rendezett félelmében, hogy az egész ház nem aludt.
Reggel aztán iskola helyett visszavittem a kicsit.
Szomorúak voltunk, ő is én is, pedig akkor még nem sejtettem, hány egyéjszakás kalandom lesz, és nem is kutyákkal.
Később megértettem apám ellenszenvét a szőrös izék iránt. Inkább „polgári gátlásnak” nevezném, de ez nem tartozik ide.
*
Többször kerültem aztán kutyaközelbe.
Egyszer a kedvesemmel találtunk a csabai utcán egyet. Egy basset-hound gyereket. Túl ritka és túl különleges eb volt már akkoriban is, hogy csak úgy kóboroljon, meg túl picike is. Vártunk egy pár napig, kerestük a gazdáját – nem lett meg. Robinál, a kedvesem bátyjánál kapott otthont. Sok évig volt örömük egymásban.
Ő se lett az enyém!
*
*
A kutyásodás az építkezésekkel került az életembe.
Amikor kertes lett a városi lakásunk, rögtön lett egy kutya.
Sky terrier.
Az meg „egygazdás”, és nem én voltam számára az egy.
Nem csodálom! Sose voltam jelen. Dolgoztam, építkeztem.
Nem cipeltem Félixet.
Az egygazda igen.
Amúgy morózus öregúr volt már ifjúkorában is, lehet, hogy semmiképpen nem engedett volna közel magához.
Aztán egyszercsak kertesházba költöztünk, és tudtam, itt az idő.
Újfunlandit szerettem volna, nem fellelhető okokból, és el is mentünk valami hirdetésre, gondolom egy korabeli szaporítóhoz. Ezek még nem voltak olyan kegyetlenek, mint a maiak, de már kisipari mennyiségben állították elő a kiskutyákat.
Így került hozzánk Berta.
Nem volt nagyon okos, de hát én se. Mármint kutyaügyben. Se. Az empátiám emberekre se terjedt ki feltétel nélkül, azt meg, hogy kutyához is hasznos, elképzelni sem tudtam.
Berta víziszonyos volt, ami egy vízimentőnél akkor se előnyös, ha nem rendeltetésszerűen akarjuk dolgoztatni. A Balatonból inni sem akart. Hiába magyaráztam neki az úszóhártyáiról, nem és nem!
A baj, meg a kutya nem jár egyedül, legalábbis utóbbinál nem szerencsés az egyedüljárás.
Így történt, hogy eljutottunk a budai kutyavásárra a Marczibányi térre. Ott a fiam összebarátkozott egy kaukázusi gyerekkel. Szó szerint nem akarták elengedni egymást. Konrád tehát velünk jött.
Zűrös évek jöttek, pici gyerekek, építkezés, válás, mégse válás… Pont kutya nem kellett volna!
Másrészt meg pont kutya kellett!
A kutyával el kell menni sétálni! A balhé elől.
A kutya elhízelgi a feszültséget, még két ilyen hatalmas bumfordi is!
Két gyerekkel és két kutyával el lehet menekülni a bajok elől három hónapra a Balatonra!
Két kutyát még megdumálni se kell arra, hogy szép komótosan megegyék a tíz literes fazék töltöttkáposztát, ha flegma a magyarázat a kisdemizson kisüsti eltűnésére. Bosszúra se gondolnak.
Két kutyát váláskor el lehet felezni.
Gondolja az ember.
De nem.
Konrád minden este felszökött a dombra Bertához, a barátjához. Láncot tépett, kerítést szaggatott.
Csak néztem ezt a ragaszkodást a felborult életemben.
Emberek aggyal nem, állatok szívvel igen.
Mármint gondolkodni.
Mire a faház felépült, együtt volt a falka.
Berta, Konrád, meg én.
Csonkán, de falkán.
Ha a hatvankilós kutyáid az öledbe menekülnek villámláskor, égzengéskor, fogalmad lesz a félelemről, meg a szeretetről.
A biztonságról.
A biztonság hiányáról.
Ha lefekszel a fűbe és valamelyik aládkéredzkedik párnának, eltolódnak a hangsúlyok.
Ha egy este el kell engedd a barátodat, mert veszélyessé vált rád, a környékre, önmagára, azt a terhet egy életen át fogod vinni.
Ha döntened kell a társad élete befejezéséről, mert öreg, vak, és nem méltó már önmagához, az a lelkedbe ég.
A mai napig naponta kérdezem magamtól, hogy helyesen döntöttem-e…
*
Úgyhogy nem akartam én többé kutyát.
„Napi rabszolgaság!”, „Tizenöt év kötöttség”! – meg az összes idevonatkozó.
Aztán egy szép napon.
Koszos, riadt, bizalmatlan cigánypurdé.
Az első nap az utca végén érem utol.
Megy a világba. Úgy szokta.
Egyedülhagyni nem lehet. Se a kertben, se a házban.
Az előszobai vackáról méterenként csalja be magát.
A hálóig.
A stúdió sarkában kussol, amíg mindent felmondok.
A harmadik naptól a „Köszi, végeztél!”-nél hamarabb áll az ajtóban, mint ahogy leveszem a kopfhőrert.
A második héttől reklamálják, ha nincs velem.
Észrevétlenül összenövünk.
Négyen.
Abba lassan belenyugszik, hogy a „bratyó” csak kétszer bukkan fel egy évben.
De különben a falka legyen teljes!
A három, az három!
Mégoly rövid időre sem lehet kettő!
Egy meg szóba se jöhet!
És ezt el is mondja.
Egyébként mindent.
Differenciált hangokon, erős metakommunikációval.
Csak van ez a gégefő-porcosodási probléma.
Úgyhogy én szinkronizálom.
Naná, majd pont őt nem!
*
Néha farkasnak álmodja magát.
Olyankor tutul álmában, édesen.
***
