Hányadik volt már a pohár, az az egy biztos.
Hárman ültünk a Klub sarokablaka alatt, a Kóti, a Csikos, meg én.
Kint a pult előtti asztalnál egy tanácsi középkorifeus próbált rávenni egy kóristalányt tudjukmire, és sikerülhetett is, mert elmentek a boldog este felé.
Király Pista bácsi akkurátusan törölgette a poharakat egy hatalmas abroszba, időnként a lámpa felé emelte őket, aztán fütyörészve tovább törölgetett.
A nagyszínházban valami opera ment, a Kamarában meg zenés, tájon is volt egy csapat, így azután csak hárman ültünk az egyébként állandóan zsizsegő falak között.
Nagyon érett már a szezonvég!
Ilyenkor a színész azt se szereti, akit egyébként nem nagyon utál.
Nyolc-félkilencre járt az idő.
Hárman ültünk. Egy ösztönös színész, egy intellektuális, meg én, aki még nem választottam. Bár ahogy néztem őket, arra gondoltam: mindkét megoldás mellett pontosan az szól, ami ellene.
Nagyjából egy generáció voltunk. Kóti Árpi alig múlt negyven, én vonással a harminc alatt, Sanyi meg közöttünk. Persze ők már sok sűrű szezonnal a hátuk megett, én meg majdnem frissdiplomásan. Jó! Annak elég öreg voltam, de micsináljak, ha sokadjára vettek fel. Nyilván létszámhiány miatt. Szóval cődlinger voltam, ne tagadjuk! Nem is igen pofáztam bele a nagyok dolgába.
Mondjuk belepofázni nem is volt mibe, mert némán ültünk az unikumok fölött. Árpi nagyokat sóhajtott, Sanyi csak bámult. Nyilván hexameterek után kutatott Móré Miska hatalmas festményén.
Egyszer megszólal Kóti: -Sinkó Laci mesélte, hogy egy ilyen este felkerekedtek, kimentek a Nagyerdőbe, bementek a strandra, egy jót úsztak, aztán visszajöttek a klubba.
Csikos csak a fejét ingatta. -Este kilenckor?
– Mér, mér? – Kóti – reggel kilenckor nem kunszt!
Nem volt még olyan régen a Csokonai Színház egyik aranykorszaka. Szinte még ott jártak közöttünk Sinkó, Dégi, Latinovits, Hofi, Téry, Szendrő, meg a többiek.
Ezt a sztorit egyébként én is ismertem, magától Sinkótól. Leningrádban mesélte egy pici vodkával megfűszerezett éjszakán.
Vettem a levegőt, hogy elmondjam, de Árpi fölcsattant: – Mér!? Nem jönnél ki velem most, ha hívnálak?!
Sanyi csak szabódott intellektuálisan. Égre, azaz a koszos mennyezetre emelte szemét. Az összhangzó értelmet kereste.
Kóti nem engedett: – Mit mesélünk majd a fiataloknak!? Hogy egyszer majdnem kimentünk éjjel a strandra, mint a Sinkóék?!
Csikos csendesen nézett a semmibe, aztán mélyzengésű tenorján megszólalt:
-Menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés!… Majd kisvártatva hozzátette: Bazmeg! – amivel elhagyta ugyan az ötödfeles jambust, de a helyzethez igen illett a kiegészítés, lássuk be!
– Sinkó Laci… – kezdtem volna, de lehurrogtak.
– Hát jó! Akkor menjünk! – így Árpi, s már vette a levegőt a ’bazmeg’-re, de nem utánzunk kollégát, még a klubban se’, íratlan ez a szabály. Legfeljebb takarjuk.
Ha az intellektuális csodálkozás tantárgy volna a színi oktatást imitáló iskolákban, Csikos Sanyi képe lenne a tankönyv címlapján. Hiszen dehogyis akart ő a jó, kényelmes székből fölkelni, otthagyni az előttelévő (és még következő) unikumokat, nyakábavenni a Péterfiát, meg Simonyi óbester útját egy bizonytalan, semmivel se’ kecsegtető lubickolás okán! Froclizni akarta az amúgy könnyen froclizható, ösztönös kollégát! Dehogy akart fürdeni!
-Sinkó Laci… – akartam ismét kezdeni a mondandómat, de egy egyöntetű ’kuss!!!’ volt a reakció és az se’ vigasztalt, hogy az egyik töltése intellektuális, míg a másiké ösztönös volt.
Almavivát játszom, Csokonai Vitézt, ami címszerep Páskándi darabjában… És akkor: ’kuss’?! Szoljonijnak éreztem magamat, akit szintén adtam és aki zavarában mindenféle hülyeséget mond, de Tuzenbach leugatja. Mire ő meg is lövi, párbajban! Erre készültem! Valami kegyelem-döfésre! De nem volt szavam.
Már a klub előtt álltunk a Kossuth utcán.
Rágyújtottunk.
Kóti marokba rejtette, mint egy melós cigiszünetben, Csikos mélyet szippantott, kihúzva magát, elegánsan tartva a szivarkát, mint valamely értelmiségi klubban.
De Marlborot szíttak mindketten, míg én szimfóniát gyújtottam. Nem tellett a kezdőfizetésből másra.
-Akkor én most felmegyek a színészházba a fürdőgatyámért! -Csikos.
-Napolajat is hozzál, hamár felmész! – rikkantotta már-már intellektális gúnnyal Árpi.
Sanyi értett a szóból! Nem fér bele a kalandba a lastex!
Hát megindultunk a villanyos felé a Tóthfalusi téren át.
Csendben mentünk. Közrefogtak.
Jobbról a bucsai parasztgyerek, balról a karcagi reformátusivadék. Nyakas mindkettő. S színész!
Furcsa volt, hogy senki nem beszél. Kótit nem zavarta, hogy nincs gondolat a szó mögött, Csikos örült, ha olyan gondolata volt amiről jelentősen tudott hallgatni, de fecsegni szeretett azért ő is. Most hallgattunk.
A Rózsa utca sarkán a drosztnál vagy nyolc taxis kaszinózott, nem ment az üzlet aznap. Köztük állt István öcsém, aki valamely érzelmi kaland folytán épp Debrecenben élt néhány évet, ami neki egyébként egy ötvenes évekbeli politikai kaland okán szülővárosa volt.
-Hova lesz a séta, művész urak?
-A Nagyerdőre megyünk -dünnyögte Kóti úgy, hogy lehetőleg ne értsék, de Sanyi érces hangon, keményen artikulálva hozzátette: -Úszni!
Szép csend lett a kacarászó fuvarosok között és István öcsém nyájasan felajánlotta: kivisz, úgysincs forgalom s már tessékelt a kocsija felé.
-A Sinkó Laci…-próbálkoztam, de Sanyi rámszólt: -Csend! Ülj a fivéred mellé!
-Nem a fivére, az öccse! – így Kóti
-A fivérnek a nővér az ellentéte, nem az öcs!
Ezen aztán jót lehetett hallgatni megint, egészen a Víztoronyig.
Hallgattunk mi is a „fivéremmel”. Volt miről…
A bejárattal szemben álltunk meg a töküres, sötét parkolóban.
Feketéllet a fejünk felett a Víztorony. Távolabb a Csónakázó tó csillogott.
Nem néztünk egymásra, úgy néztünk össze.
-Ez be van zárva! – hökkent meg Kóti.
-Mire számítottál? – mondtam és kikászálódtunk.
Álltunk csak hülyén.
Lánc, lakat. Kádár-kori biztonsági zár.
-Hát én nem megyek! – röffent Árpi.
Sanyi rámnézett.
Szoljonij a mérleg nyelve lett!
-Hamár itt vagyok…! – és határozottan átmentem a villamossíneken.
És bizony az történt, hogy Andrej Szergejevics Prozorov, Vaszilij Vasziljevics Szoljonij százados tenyerén, vállán és fejebúbján taposva jutott át a Nagyerdei Fürdőigazgatóság kerítésén.
A nagyján túl vagyunk, úgy gondoltuk. Már csak meg kell mártózni…
A terepet ismertem, télen-nyáron itt kezdtem a napjaimat Lengyel Janival, Alexandr Ignatyevics Versinyinnel. Igaz, hogy akkor mások a fények!
Na, fényben most sem volt hiány! Körös-körül égtek a sportmedencét megvilágító reflektorok. Tiszta hülyeség!
Átmentünk a hatalmas hármas téglaboltív alatt a kabinok felé, de nem volt kabinra szükség, már vettünk le pólót, farmert, tornacsukát!
Ott álltunk divatos tetra alsógatyában, a rengeteg rosszindulatú adrenalinnal a vérünkben.
Uccu neki, vesd el magad!
Még a levegőben voltunk a víz felett, amikor láttuk, hogy két hatalmas farkaskutya közeledik a büfé felől.
Nem bírtuk sokáig a víz alatt, bár nem bántunk volna egy pár kopoltyút.
A kutyák némán járőröztek a medence körül.
Kettő béka! Azok voltunk! Csak a szemünk látszott ki a víz alól.
Ember is jött, háromcsíkos bemelegítőben.
Megállt.
Nézésétől épp befagyhatott volna a feszített víztükör.
-Micsinálnak itt az urak? – Ez az „urak” a hetvenes években… Hááát! Nem megbecsülést jelző megszólítás volt. Főleg nem egy “közeg” részéről!
Egymás szavába vágva magyarázkodtunk. Hogy nehéz nap, hogy színház, hogy buli, hogy színészek vagyunk, bohémok, hogy fogadás…
-Fogadás, mi!? – Kapta fel a fejét az ismerős szóra.-Fogadás! És ki nyert?
-A kutyák! – vágta ki Sanyi, nem egészen őszinte mosollyal.
A pasas kishíján elnevette magát, de az megengedhetetlen lett volna abban a bizalmi pozicióban.
-Na tűnjenek innen! – olyan széles, teátrális gesztussal mutatott a kapu felé, mintha Egressy Gábor A színészet iskolája című könyvéből tanulta volna a „nagykiutasítás” gesztusát.
Avászkodás. Azt hiszem ez a szó írja le leginkább, ahogy elhagytuk a medencét. Sebtiben felkaptuk a ruhákat, ahogy jött, mindegy volt, csuromvizesek voltunk, zokni zsebbe, cipő a kézbe, indultunk a kapu felé.
Hátunk mögött kutyakörmök kopogtak a metlachin, susogott az adidász, csattogott a vietnámi papucs.
A kapu zárva, persze.
Hátranézek: -Átmásszunk? -kérdezem, inkább vicceskedve, a helyzetet oldandó.
-Hát, úgy lenne illendő!- mondja emberünk.
Úristen! Azt mondta „illendő”! Ez tényleg olvasta Egressyt!
A Pallagi út közepén ott állt Kóti, meg a fivérem, két kockás pléddel. Hűvösek a koranyári esték a Hortobágy mellyékén.
A Bem térnél piros lámpát kaptunk.
Kóti hátrafordult az anyósülésen:
-Mit is akartál mondani a Sinkóval kapcsolatban?
-Hát… hogy haver volt az éjjeliőr. Meg volt beszélve, hogy mennek. Beengedte őket. Még néhány üveg Kinizsit is faszolt nekik a büféből!
-Ó, hogy bazmeg! – fakadt ki Csikos ösztönösen. És vacogva.
-Igen, kérlek! Igaza van Sándornak! Baszd meg! -mondta Kóti zsigeri, mély intellektualitással.
A szemafor zöldreváltott és mi robogtunk a boldog jövő felé…
***