Koronkint felbukkan az életemben egy fénykép. Persze a kép nem arról mesél, amiről szól, de – minthogy vissza-visszatérő – nem lehet nem törődni vele.
Van, hogy nem a kép bukkan fel, hanem üzenetek, levelek, telefonhívások jönnek vele kapcsolatban. Ezek általában hajdanvolt úrfikorom fess mivoltát dicsérik, fennhagyott hangsúllyal: érezzem csak az idő erejét (mintha bizony más halandókon nem rágna vasfoga!).
A fényképezés világában keringenek önsorsú fotók mindenkiről, ha pedig az ember életének egy – mamár nem túl jelentősnek minősíthető – szakaszában színi művészettel foglalkozott, akkor különösen.
A kép engem ábrázol, immár ötven éve, a legendássá vált Abigél televízió sorozat nyúlfarknyi szerepében. A szerep neve a wiki szerint: „Tizedes a Horn villában a Kossuth-szobrot meggallérozó ’hazátlan bitangot’ keresve…” Jó, nem?! Nem hinném, hogy így volt a forgatókönyvben.
Mint említettem, hánynám a fittyet a múlt ezen emlékére (is!), de felkeresett egy ifjú ember, az ifjak buzgóságával nyomozva a félévszázados opusz még fellelhető tárgyi és személyi relikviái(!) után.
Munkája lenyűgöző és a nálam kevésbé flegma és szkeptikus elmék nyilván értelmét is lelik.
És gyűjt, és nyomoz, és televíziókban nyilatkozik… Mit nyilatkozik?! Áhítattal számol be kutatásainak állásáról!
Velem is beszélgetni szándékozott és lassan fel is őrölte szemérmes ellenállásomat: találkozót beszéltünk meg. Kicsit feszengve készültem rá, hiszen a témáról nekem – meglehet furcsán – nem a sorozat, de mégcsak nem is a regény jut eszembe!
Hanem…
Néhány éve, vagy mit’ tudom, több, mint tíz, egy kásztingra vittem el genetikai leszármazottamat (a genetika nem kötelez, csak lehetőséget ad…), aki akkoriban végzett valamely színi szakközépben.
A válogatást a sorozat egy vállalkozó kedvű és vénájú hajdanvolt szereplője tartotta és a Kocsák-Miklós Tibi(k) féle zenés változat országos szórását lett volna hivatott szolgálni.
Nekem is roppant megörültek és felajánlották, hogy mutassam be vonatkozó képességeimet Vitay tábornok szerepére aspirálva. Ezt negyvenéves pályámra, eljátszott szerepeimre (Mé’ nem tuggyák, amit!?) és a hely szellemére hivatkozva elutasítottam. A meghallgatás ugyanis valami külvárosi iskola olajos katedráján volt. A bretlit sose bírtam, bohócot csak okkal csinálok magamból. Többnyire készpénzért.
Hogy a produkcióból lett-e valami? Ennek híre nem jutott el hozzám, de a leszármazott nem volt benne, ennyi bizonyos.
Aztán…
A minap láttam egy hirdetést egy négyszereplős ’új betanulás’-ról…
Négyszemélyes Abigél…! Lelkük rajta!
Nem döbbennék meg egy Abigél monodrámától sem! Ahány bőr van egy ilyen rókán!
Hát ezek jutnak eszembe a tárgyról! És persze ezek folyományai a céhtagok működésének tükrében.
De az ügybuzgó fiatalember (akivel a találkozó nem jött létre, egy szikével való szűk kétórás randevú és az azt követő lábadozás okán) nyilvánvalóan nem ezt akarja megtudni tőlem.
„…tényleg nagyon köszönöm, hogy foglalkozol a kérdéseimmel, de ráér válaszolnod. Kilenc kérdést tennék fel…”
Mindjárt kilencet!
Onnan kezdve, hogy emlékszem-e a „felkérés” körülményeire, egészen odáig, hogy olvastam-e az „Abigél regényt”?
Bár visszatérő (hányaveti) megjegyzésem a munkám iránt érdeklődőknek, hogy a ’felejtési küszöböm a stúdió küszöbével azonos!’, továbbá meggyőződésem, hogy az immár nem rövid életem elején feltett kérdésekre, megtaláltam a válaszokat, ám mostanra kicserélték a kérdéseket, – igyekszem válaszolni az ifjú kutatónak. Magára vessen, ha a válaszok esetleg kívül esnek vizsgálódásai körén.
Mentségem legyen, hogy mára nem érdekelnek se kérdések, se válaszok!
*
Két hét telt el.
Semmire se’ jutottam.
Pedig komolyan gondoltam…
Nyilván nem a kérdések hibája a dolog.
Valahogy mindig más válasz sikeredett, mint amire a kérdés vonatkozott. Úgy értem a kérdés eszmeisége.
Feladtam…
Ültem és elgondolkodtam a rátarti szövegen, hogy az életeleji kérdésekre megtaláltam a válaszokat. Nem beszélve a bon mot-nak szánt ócska dumáról, hogy közben kicserélték őket…
Lehet, hogy meg se értettem azokat a kérdéseket?!
Mindegy!
Amúgy sincsenek már kérdések!
Válaszok! Nem mondom, válaszok vannak!
Félművelt, öntelt, a válaszra is válaszoló válaszok!
Kulturált ismerőseim a nyilvánosság sötétségébe bújva oktatják, csepülik egymást…
Nem beszélünk, nem beszélgetünk!
Válaszolunk! Felhúzott szemöldökkel, habzó szájjal, remegő gyomorral…
Pedig inkább föl kéne nézni az égre!
Vagy mélyen önmagunkba, nagyon mélyen!
Persze lehet, hogy ott sincs kétely, meg kérdés, csak válaszok vannak.
Nem tudok válaszolni ilyen válasz-zsivajban!
Itt maradok inkább a diófám árnyékában, és mint mondtam: nem érdekelnek se kérdések, se válaszok!
A fénykép is alig!
*
Az Abigélt amúgy olvastam. A regényt.
A sorozatot egyáltalán nem láttam…
***