„A Főiskola egyhónapos intenzív kurzust indít, a tanév megkezdése előtt. Erről értesítettek engem is és ettől én egy kicsit megijedtem. Először is az ’intenzív’-ről a Kútvölgyi jut eszembe, másodszor én az egész esztendőben intenzíven tanítok!”
1973-at írtunk. A fenti gondolatot Kazimír Károly, az osztályfőnökünk tárta elénk. És persze – mint annyiszor – szavának állt! Még volt ott valami riporter, meg fotós, azzal csináltatott néhány képet az új osztálya körében a terem brettlijén és elment.
Ottmaradtunk mi ismeretlen tizenegyek a két tanársegéddel, a lendületes Versényi Idával, meg a mosolynélküli Vadász Ilonával.
Idanéni még ugráltatott egy kicsit az “intenzívkurzus” jegyében, Ilona tanárnő meggyőződés nélkül bólogatott, majd ők is magunkra hagytak…
Nem volt még összenézni valónk, mégis összenéztünk.
Mi tizenegyen.
Ez a Főiskola?! Sokszáz, ha nem sok ezer jelentkezőből választanak húszat, aztán elmennek?!
Én voltam a legidősebb, körülnéztem és azt mondtam a helyzetet mentendő:
-Menjünk akkor le a Bástyába!
A Bástya a mindenkori főiskolások második számú tanszéke volt. (Az első az Erzsike, a kapu mellett.) De mi még nem voltunk igazi fh-k! Sokan nemrég érettségiztek, néhány hete még az iskolapadban ültek. A Bástya meg kocsma volt! Szép étlappal, de kocsma! Kisdiák oda nem jár, akkor se, ha már fh!
Egyetlen ijedten mosolygó kislány mondta csendesen, hogy ő jön.
Ketten ültünk hát a Bástyában.
Jaffát kért.
Én három kisfröccsöt.
Később elmesélte, hogy megszeppenve nézte a nagydarab felnőttet.
Nem is igen beszélgettünk.
Ő még matrózblúzos volt, én meg a Nemzeti Stúdió, meg három masszív vidéki segédszínészi év után… Szőrösen, szakállasan, válligérő hajjal (nem röhög!!!).
Azután elkezdődött az oktatás.
Az „intenzivitásról”, illetve annak hiányáról most nem beszélek.
Tanultuk a szakmát.
Egymástól tanultuk, mi tizenegy hályogkovácsok.
Eközben persze az emberi érzelmi-értelmi logikának megfelelően kis csoportokká alakultunk.
Az egyik ilyen csoport mi négyen voltunk: … neveket nem mondok… Tényleg nem… (A fenébe! Hogy elszállt az élet!)
De a csapaton belül is sokat beszélgettünk azzal a megszeppent kislánnyal. Próba közben, szövegösszemondva-elemezve, mozgásóráról jövet az utcán, ablakuknál állva, nézve a Bazilika előtti forgalmat.
Segített diákká válnom, segítettem a „felnőttség” irányába. Segítettük egymást önmagunk felé, hiszen mi más lenne ennek a mi mesterségünknek az alapja?! Célja. Értelme. Valamije.
Egyszer azt mondtam:
– Olyan jó a mi kapcsolatunk, hogy meg kellene különböztetni más kapcsolatoktól!
– Igen, de hogyan?
– Mit tudom én!… Például magázódjunk!
– Magázódjunk!
Kezetráztunk és ez így megy immár több, mint ötven éve.
Magázódunk. Egy tegeződni se tudó világban.
Aztán jöttek az évek… Meg mentek…
Figyeltük egymás életét, kapcsolatait, gyerekeit, pályáját!
Még játszottunk is együtt!
A minap valami szinkronváróban ültünk. Nem beszélgettünk. Minek? Mindent tudunk! Villanásból!
Egyszercsak azt mondtam, igen halkan:
– Katikám! Szép lassan egykorúak leszünk!
– Édes Péter, mi már évek óta egykorúak vagyunk!
Nem vitatkoztam!
Hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak egy bölcs asszonnyal?!
Még ha ott látom is a szemében a megszeppent kislányt!
***
