(egyhetes)
A fenti számnév akkor ígéretes, ha az követi: … magyar népmese.
De nem! Az követi: … lettem.
Hetvenhét.
Nagyapi nagyon félt ettől a számtól. „A két kaszás! – azt mondta – Elvisz!” El is vitte, pont ennyi évesen aludt el.
Én nem félek. Kilencvenhétre játszom, ezenbelül arra, hogy ép fizikummal, meg elmével.
Nem nagyon értem viszont azon ismerőseimet, akik a hetvenet elérve viccesen hozzák a világ tudomására a legkülönbözőbb felületeken, miszerint: „Mostantól én is hetvenkedhetek!”
Micsinálsz te?! Hetvenkeeedsz?!?!
Dehogy hetvenkedsz! Ebben a korban már örül az ember, ha lyuk van a fenekén! Annak se mindig!
Persze értem én, hogy ez afféle önironikus, tréfás menekülés a valóság elől, de lássunk csak néhány alapvető hetvenplusszos élethelyzetet, aztán akinek hetvenkedhetnékje támad, jelezze. Befelé, sajátmagának. Egy icipici, homorú mosollyal.
Na, nézzük:
Nem esküvőkre jársz – temetésekre.
Nem keresztelőkre – gyászmisékre.
Nincsenek bulik, bálok, kerti mulatságok hajnalig. Vannak: várólisták egészségügyi intézményekben, ötévenként érettségi találkozók, ahol egyre szűkebb az asztaltársaság. Akkor elhatározzátok: legyen évente. Havonta. És bizony így is egyre kevesebben vagytok.
Az unokád már udvariasságból se megy veled állatkertbe, vidámparkba, moziba, színházba. Hiába cirkuszolsz, oda se! (Mindjárt húsz…)
A színházi zsöllyék egyre kényelmetlenebbek. Középre nem ülsz, mert a lábad, baloldalról nem látsz, mert a jobb szemed, jobboldalról nem hallasz, mert a bal füled…
A telefonregiszteredben nem barátok, huncutmosolyú, adott esetben ledér lányok, a működésedhez szükséges kollégák, munkáltatók, ügyvédek, kapcsolati-tőke rendszerek számai dominálnak, hanem kardiológusok, urológusok, pulmonológusok, kirurgusok, csontkovácsok, gyógymasszőrök, temetkezési vállalkozók elérhetőségei.
Nem az, hogy szaporodik fogadban az idegen anyag! A teljes fogsorod idegen anyag! Nem beszélve a beültetett forgókról, csípőprotézisekről, pészmékerekről, szilikon koronaerekről…
A hajadat is fested. Ha van még…
Baromira kell figyelned, ha elmélázol, nehogy meglássa valaki, és bimbózó demenciának gondolja.
És bizony társaságban olykor gyanakodva körülnézel: velem kacagnak, vagy rajtam?
Végezetül egy közkeletű, mondhatnám népköltészeti vendégszöveg: Ha lehajolsz bekötni a cipődet körülnézel, hogy nem kell-e még elintézni valamit odalent.
Na?!
Hetvenkedik-e még valaki?
Jó, ezek túlzó általánosságok! De nem hamisak!
Úgyhogy lássuk a saját tapasztalataimat!
Én, ha megkérdezik, hány esztendős vagyok (mert, ugye ez már nem év, hanem esztendő!), talányosan azt felelem: Már közelebb vagyok a százhoz! (Ennek addig volt értelme, amíg nem néztem ki annyinak, amennyi vagyok. Mostmár terelésnek tartom, félszeg tréfának.)
De száz ide, vagy amoda, bizonyos: ha életem számos válaszútjának bármelyikén másként döntök, vagy dönt a sors rólam, urambocsá’ benne maradok adott élethelyzetemben, nem elmélkednék mostan itten én már.
Eljátszottam volna még számos karaktert (mind ugyanarról szólt volna, lássuk be), iszapbirkóztam volna pár tucat önjelölt (így mondtuk régen a vánábí-t) intézményvezető-vátesszel, lenne néhány kor miatt járó stallung, örököstagság…
Mindegy is! Elengedem ezt, mielőtt megfogom.
Legyen elég, hogy nem vagyok mindenre büszke, de a szégyellnivalókból is építkeztem.
Legyen elég, hogy harmincöt évig voltam negyven!
Orando et laborando.
Most meg itt ülök a napon, a diófa alatt.
Az persze tudható, hogy kevesebb van hátra, mint ez a hetvenhét!
Ám előnye is van a dolognak!
Például, hogy kevesebbet kell foglalkozni a jövővel! Olyan jövőd lesz, amilyen jelened lett a múltadból, nincs mit álmodozni. Ilyen egyszerű!
Az nagy baj, hogy lassan alig van ember, akinek azt mondhatom: emlékszel?
És ha van, még rosszabb!
Mert nem emlékszik!
Vagy emlékszik, de nem arra! Arra, de nem úgy! Úgy, de nem akkor! Akkor de nem vele! Vele, de nem ott!
Ha így halad az emlékezet romlása, meg a létszám csökkenése, előbb-utóbb olyan múltat képzelek magamnak, amilyet csak akarok!
Persze nagyon ócska lesz magányosan hetvenkedni…
***
(két 7-es)