Szinkronlegenda!… Így köszönt rám hajdanvolt osztálytársam a minap az utcán.
Nagyon kellett gondolkoznom, nagyon sok dolgon.
Először is az illetőn, ugye?! Jövőre lesz hatvanéves az érettségin a pecsét, ő meg kimaradt harmadikból, vagy másik gimibe ment, azóta se láttam. De ha láttam volna is! Sokszor magamat se ismerem meg reggel a fürdőszobatükörben…
Ez hamar tisztázódott. (Nem, de nincs mit beszélni róla.)
Akkor hátra volt még a ’legenda’ megfejtése, amihez előszöris a gúnyt kerestem a tekintetében, ami alig volt. Gúny is, tekintet is. A legócskább, de legcélravezetőbb megoldást választottam: megdicsértem, milyen jól néz ki, mennyire nem változott semmit (elhitte persze, vagy úgy tett), aztán valami átlátszóval továbbmentem, amit vélhetően ő se bánt, hiszen mi a fenével töltöttük volna tovább az időt.
Egy dolog várt még tisztázásra. A szinkron. Meg a legenda főleg.
Gyakran látom leírva: ’színészlegenda’, de ezt zsurnálesztétikai fordulatnak gondolom.
Az ember önmagát ritkán gondolja legendának (olykor embernek is alig, ám ez egy másik elmélkedés tárgya), de nem hagyott nyugton a dolog. A szinkron valóban vaskosan része az életemnek. ’92 óta biztosan. Sok más is: versek, színdarabok, reklámok, rádiójátékok, filmek, tévésorozatok, irodalmi estek, verslemezek, hangoskönyvek… És ezek csak a tanult mesterségemmel kapcsolatosak. Mert van a kert, a kutya, a könyvek, a zene, a legjobbférjésapa, meg mindenféle, ami még szerepelni szokott a nekrológokban.
Erre jön itt nekem ez a kedves ismeretlen a múltból a szinkronlegendával!
Szinkron! Nem is szeretem a szinkront! (A cukrász se felétlenül édesszájú!) Nem csinálni (bár néha azt se), viszont a profi nem kell szeresse a munkáját! Jobb ha szereti, de nem szükségszerű! Végezze el professzionálisan, hitesse el, hogy szereti, a többi magánszféra. Akár szerethetem is.
Eredeti nyelven nézem a filmeket és furcsán nézek, ha a világhírű magyar szinkront hallom emlegetni. Nem hallja, mit mond, aki mondja?!
De valóság, hogy ebből élek.
Duzzogva mentem tovább a Körúton. Szinkronlegenda! Nem ezért lettem színész baze!
Hanem? Miért? Merült föl természetesen a kérdés, de a Jászai Mari téren a mézeskalácsosnál érdektelenné vált a felvetés.
Aztán hazaérve kinyitottam az iszdb, amit amúgy nemigen nyitogatok… De akkor jött Ernő, a kutyabarátom és tapintatosan figyelmeztetett, itt az idő a sajtozásra. Sajt után ittunk. Ernő friss vizet én meg egy szelíd sillert, nem volt már helye az életünkben se szinkronnak, se legendának.
Napokig fel se merült a szinkron. Munkaszinten se. Kettesben ültünk itthon Ernővel, a hozzánktartozó külországban járt, zuhogott az eső, fiúsan szikár ételeket ettünk, ha nem esett nagyokat sétáltunk (Ernő szerint kicsiket), halk zene szólt és én Hatos Pál történelmi eszmefuttatásaiba merültem.
De ami meg akar történni, az bizony megtörténik!
Egy este lapozgattam a csatornák között, hát uramfia, egyszercsak a Whiplash című film ugrott elő, amiben a remek amerikai kollégát J. K. Simmons-t magyarítottam Nikodém Zsiga minuciózus irányításával. Nem néztem végig persze, elég nyomasztó, pláne késő este, azt meg, hogy jó vagyok – tudom. (Mindig tudom, ha jó vagyok. Azt is, ha rossz, azt is, hogy mitől.)
Viszont felnyitottam az iszdb-t. Lenyűgöző! Én nem tudom, hogy csinálják, akik csinálják! Több százan szinkronizálunk több ezer kollégát az egész világból, de a felület naprakész!
De nem ezért jöttem!
3522, 3611, 2923 – ezek a számok szerepelnek a nevem alatt.
Majd: további hangként 694 hangsávban… Jelentsen ez bármit is!
Egyébként az összes szám jelentsen bármit is!
Nem szórakoztam a számokkal, nem vagyok a számok embere (legfeljebb a pénztárnál), elkezdtem nézni a kollégákat.
Dean Norris – 59 hangsávban (ez gondolom filmet jelent…) Én azt se tudom, ki ez a pasas, utána kellett néznem (Utánanéztem, tudom.)!
Donald Sutherland – 35 hangsávban;
Richard Jenkins, Christopher Walken, J. K. Simmons – 26-26 hangsávban…
Aztán pörgetni kezdtem (nem vagyok a számok embere!), jöttek a nevek: Harvey Keitel, Dennis Hopper, Steve Martin, Robert Duvall, Frank Langella, John Lithgow, Jon Voight, Tim Curry, Gene Hackman, Michael Ironside, James Caan, Michael Caine, F. Murray Abraham, Samuel L. Jackson, Udo Kier, Richard Dreyfuss, Christopher Lee, Franco Nero, James Woods, Charles Bronson, Burt Reynolds, Morgan Freeman, Armand Assante, Bruno Ganz…
Nem fogom felsorolni, akit érdekel, megnézi, én elveszítettem az érdeklődésemet.
Csak ültem és néztem a pörgő neveket, a színészek neveit, akiket 6-5-4-3-2-1 hangsávban szinkronizáltam csökkenő sorrendben számontartva, évtizedek alatt…
De hát nem ez a lényeg!
’92 tavaszán, amikor elhagytam a világot jelentő deszkákat (megírtam máshol), bejelentkeztem a Pannóniába. Nagy ugrás volt! Előző este még Rick Dudgeon Bernard Shaw darabjában, most meg tömeg. Kávéházi zsizsegés, vidám utcabál, ilyesmik. Egyébként szokvány sztori! Tömeg, két tekercs, tíz tekercs, aztán egyszercsak Mohácsi Emil megbízott egy négyrészes ausztrál katasztrófafilm főszerepével.
„Külső, közeli, kicsit emelt!” – ez volt az első instrukció. Minden szavát értettem. De adott közegben minden szava mást jelentett, mint amit értettem.
Ha megszólaltam, színpadi hangerővel beszéltem. „Mért kiabálsz?”
Röviden: nem ismertem a szakma vonatkozó részeit. Na, Mohácsi belémverte.
És ez a fontos, nem a háromezer-valahány „hangsáv”, „karakter”, vagy tudomisén micsoda!
Az emberek, a társak, akikkel együtt mehettem!
Hogy Zorka – az édes Tomasevits Zorka – rámbízta Christopher Walken-t, abban a nyomasztó velencei filmben, ördög tudja a címét, segített megtalálni a pasast és bizony még számtalan „hangsávban” vele lehettem. (És hány sültkacsa és mennyi cvekkedli…!)
Hogy Juhász Ancsa – nagy titkok tudója – rámosztotta a MASH – sorozat fősebész-ezredesét és hónapokig heti kétszer össze voltunk zárva egy olyan röhögős csapattal, hogy életreszóló élményt kaptam. Hogy Kerekes Pubival a mai napig Radar/Ezredesúr – ként szólítjuk egymást. (És Ancsa sóval-kenyérrel fogadott, amikor a szomszédjába költöztünk…!)
Hogy Lengyel Lacival – a szűkszavú, flegma istruátorral – megcsináltam a Madárfészekben Nathan Lane-t (még akkoris, ha ő másra akarta osztani, én csak ágyútöltelék voltam a kiküldött kaszting-anyagon, ám kint az oszcilloszkóp rám szavazott). Gyakran ismétlik mostanában is, mindig kapok egy pár dicsérő szót. (És hány átdumált éjszaka, mennyi vörösbor…!)
Hogy a kacagós Kiss Beát rávettem, hogy módosítsa a szereposztását, Szakácsi mondja Laurence Fishburne Othello-ját, hadd mondjam én Kenneth Branagh-gal Jago-t, hisz nemrég játszottam. (És hány cinkos összekacsintás, mennyi megértő pillantás…!)
Hogy többet volt a ’cső’ előtt feleségem Kovács Nóri, Menszátor, Andresz, mint a valódiak együttvéve…
És ilyen történetek, százszámra.
Ilyen történetek, amiktől tagja lettem egy nagy társulatnak, én aki mindig kényelmetlenül éreztem magam a társulati létben. Sokezer kollégával vagyok napi kapcsolatban, mégse kell elviselnünk egymást. Itt a stúdiókban csak röhögünk rajtuk. Meg egymáson. De egymást bírjuk (akkor is, ha nem!)!
És a színpad? Jago, Bánk, Cyrano, Almaviva, meg a többiek? Azok már megvoltak, díjat is kaptam értük! Azt ami arról a térről van elnevezve, ahol a mézeskalácsos van.
Az igazi legenda maga a szinkron! És – megengedem – ennek a legendának én is része vagyok.
Fel is hívom ezt a régi osztálytársamat a jóhírrel!
Csak tudnám a nevét…
***
A Harrigan úr telefonja után