„Külsőm Delon, belsőm Gabin!” – ez volt a visszatérő antré Erzsikébe, Bástyába, próbára, szinészklubba, hakniba, bárhova. Aztán így is viselkedett. Nem mondom, hogy áradt körülötte a jókedv, mert a szemében mindig valami kemény, belső titok volt, de nagyszerű humora volt. Talán a titok elleplezésére. Voltak panel-dumái is, de mindig jó helyen, jó időben mondta el őket, aztán pontos ritmusban távozott. Pontos antré, pontos abgang. Nagyon tudta. Hivatásos büfészínész volt.
Nem voltunk barátok. Saját baráti köre volt, hűséges, sokévtizedes.
Kollégák voltunk, amíg kollégák voltunk, amíg jelentett ez a fogalom bárkinek bármit. Adtuk-vettük a poénokat, színpadon és életben, kézen-közön a lányokat, haknikat, jártunk együtt uszodába, más városokba előadást nézni.
A legerősebb emlékem róla, hogy végigharsogta a szolnoki éjszakában Claudius monológját a harmadik felvonásból, a kocsi hátsó ajtajára támaszkodva, az igazoltató rendőrök őszinte elképedésére.
„Óh, rút az én bűnöm s az égre bűzlik, az eredendő átok ül azon…!”
A rendőrök zavartan menekülőre fogták, mi pedig Debrecenig röhögtünk.
De csak mi, a kocsi utasai.
Ő csak nézte az éjszakai Alföldet. Pedig nem is láthatta.
A legfontosabb közös emlékünk Schisgal: Szerelem, óh! -ja volt.
Milt Manvill és Harry Berlin.
Volt egy visszatérő dialógrészlet, melyben, mint Harry felteszi a kérdést:
„- Kérdezd meg, miben hiszek!
– Miben hiszel Harry?
– Semmiben sem hiszek Milt!”
’78-ban lehetett ez. A röpke párbeszéd átszőtte életünket.
Nem mondom, hogy úton-útfélen mondogattuk, de folyamatosan ott lebegett közöttünk.
És nem is mindig a teljes duma! Ha például próbán a rendező nem a legtökéletesebb megoldást hozta (igen, régen volt ilyen is!), viszont ahhoz ragaszkodott (sőt és pláne!), csak összenéztünk és már mondta valamelyikünk, épp csak a foga közt szűrve, fejcsóválva: -Semmiben sem hiszek!
Aztán szétvitt az élet!
Ahogy sejtem, másféleképpen csalódtunk a pályában, meg a pálya bennünk, mindegy már!
Évtizedekig nem találkoztunk, legfeljebb egyszer-kétszer, messziről integetve.
Vagy kétéve nyáron a Nyugatiba igyekeztem a vonatomhoz. A vonat mellett a padon egy ismerős arc tűnt fel. Nem tudtam hova tenni, továbbmentem, pedig a szemünk is összevillant. Láttam, a tekintetében, hogy nem akar megzavarni abban, ha nem akarom őt megismerni.
De akkor már tudtam. Visszafordultam. Már a vagon oldalát nézegette, bár nyilvánvalóan nem azt látta.
A fülébe súgtam:
– Kérdezd meg, miben hiszek!
– Semmiben sem hiszek… – válaszolta kapásból csendesen, anélkül, hogy visszanézett volna.
Melléültem. Kiderült, egy ismerőséhez megy Esztergomba.
– Én Solymárra megyek!
– Jézusmária! Akkor most húsz percig beszélgetnünk kell!
Baszélgettünk húsz percig, félszavakkal, régi bajtársak, veteránok, a hősi múlt legendás túlélői.
Solymárra értünk. Már nyílt az ajtó, amikor utánam szólt:
– Péter! De azért ugye nem égtünk ki, megalázóan?!
Csak legyintettem.
Elment mellettem a vonat, az ablakból még mosolygott rám. Nem integetett nem hadonászott, hisz sose volt egy felesleges mozdulata se’.
Angyal volt. Egy tünékeny angyal, akiről joggal hittük, hogy örökké fog élni.
Így-úgy-amúgy, de örökké.
És így is lett.
***
