Nagyjából elegem van abból, hogy mindenki ezt a szint fölött-szint alatt dolgot idézi Esterházytól.
Azaz nem is tőle!
Egymástól!
Nem gondolom, hogy mindenki tudja, hol áll a Termelési regényben ez a – többnyire rosszul idézett – gondolat.
Ráadásul ki-ki önmagát tekinti a „bizonyos” szintnek, ami súlyos tiszteletlenség, legalábbis aránytévesztés a citált szerzővel szemben és komoly önismereti hiányról árulkodik.
Az én kedves gondolatom EP-től: „A galambszürke nem csinál a csirkefogóból úriembert!”
Persze én sem tudom a helyét kapásból e mondatnak a Harmonia caelestis-ben, lehetséges, hogy nem is idéztem pontosan, de legalább nem süllyedek bizonyos szint alá.
Volt azonban egy barátom, aki ezeket az irodalmi helyeket is tudta és galambszürke se kellett neki, hogy úriember legyen.
Mindent tudott.
Magyar-, és világirodalomról, színházról, színdarabokról, előadásokról, vallásról, vallástörténetről, történelemről, néprajzról, az olívaolajokról, a csokoládéról, a savanyúságokról, a borokról, az égetett szeszekről és mégegyszer: a színházról, a színházról, a színházról.
A levesekről semmit se’ tudott. Elborsozta mindet. Mérték nélkül.
És mindenhez savanyúságot evett. A savanyúsághoz is.
Vecsésit vecsésivel.
De tudott a számok misztériumáról, a névnapokról, a születésnapokról.
Ha azt mondtam, iksz, meg ipszilon egyidősek, egy napon születtek, gyorsan lecsapott: „Igen, de ipszilon idősebb! Ő délelőtt született!”
Január tizenkettedikén már kora reggel hívott: „Tudom, te nem tartasz névnapokat, de a kutyádat csak felköszöntöd!”
Mitagadás: nem tartok névnapokat, de a kutyám Ernő…(aki még nem tudná). Fel is köszöntöttem, mindahányszor.
Fontosak voltak az ünnepek is.
Reménybeli új élőhelyünk még szétbontva, az eső beesik, csak a négy fal áll, melósok tucatja ás, kalapál, flexel, fűrészel.
Ő beóvatoskodik az építkezési tér közepére, körülnéz és csak ennyit kérdez: „Hol lesz a karácsonyfa?”
Megmutattam.
Nekem is fontosak az ünnepek.
Az utolsó tizenöt-húsz évet szoros barátságban töltöttük. Régebbi volt az ismeretség, de akkor valahogy összeterelt az élet.
Kapcsolatok lazultak, kapcsolatok szövődtek nála is, nálam is és egyszercsak ott ültünk a Grinzingiben, vagy tócsnit ropogtattunk a Tokajiban a Falk Miksa utcában, vagy száguldottunk Pécs, Debrecen, Miskolc felé színházba, vagy irodalmi előadásra.
(„A barátoknak korántsem kell ugyanúgy gondolkodniok, pláne ugyanazt, csak az kell, de az kell, hogy egy térben legyenek, közel, távol.”)
A Bajza utca sarkán, az Írószövetségben.
Vagy a Károlyi palotában, az Irodalmi Múzeumban, ahol nem tudtuk – akkor még nem volt fontos -, hogy ki az igazgató. Azaz ő nyilván tudta. De nem volt fontos.
Vagy Szigligeten a kastély teraszán, zsírpapírral is elegánsan megterítve az ozsonnához, üvegből is tartással kortyolva a vörösbort.
Kocsmában, nézőtéren, könyvei alatt, diófám árnyékában.
Fehérasztalnál, irodalmi pódiumon.
Az igazat kerestük. Nemcsak a valódit.
A fényt, melytől.
Hisz egymás nélkül.
(„Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.”)
Tudása természetes volt, magátólértetődő és mindenkiről feltételezte.
A tudást.
Mindenkiről.
-Mint bizonyára tudjátok…
-Mint nyilván te is értesültél róla…
-Ahogy a minap éppen te említetted…
Így kezdte a mondatait.
Ha el kellett kezdenie egy mondatot egyáltalán.
De nem kellett beszélni!
Hallgatni is összejártunk.
Ennek némileg ellentmond az a vaskos mappa, ami a levelezésünket tartalmazza a postafiókomban.
Mert leveleztünk. Hosszasan, kimerítően, az ország, a világ minden tájáról.
Én azért utaztam, hogy tanuljak.
Ő azért, hogy ellenőrizze, minden úgy van-e, ahogy lennie kell.
Leveleztünk a korról, az eszmékről, a mindennapokról.
Korosodók lévén, az élethez, emberekhez, nőkhöz való viszonyainkról, azok változásairól.
(„Semmi sem olyan értékes, mint ami te vagy másokban, és a többiek tebenned.”)
És jártunk persze fellépni az Óbudai Társaskörbe. Számtalanszor.
Utoljára ott ünnepeltük Esterházy születésnapját.
Az utolsó utánit, 2017 áprilisában.
Körültekintő alapossággal válogatta a szövegrészleteket, amiket a kezünkbe adott és valami különös kegyelem volt a hangjában, míg beszélt.
(„A művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is.”)
Én azonban a szövegeket tizenkettes, de lehet, hogy tizenegyes karakterekkel nyomtattam ki. Ahogy érkezett.
A rossz fények, meg az apró betűk okán, a romló test nem győzte az estét.
Mondatkígyók és gondolatfüzérek, hasonlatok és élcek hulltak a számból a semmibe egyenesen, kegyetlenül.
Az első sorban a családok.
Esterházyé.
Az enyém.
Dés fújta, akkor erőre kaptam.
Hiába.
Siker volt, de nem vagyok hülye.
A közönség pláne nem.
Utána a család a közeli kisvendéglőbe invitált bennünket, de én nem mentem.
Akkor se szeretem a bankettet, ha jó vagyok…
(„Bizonyos tettek elmulasztása semmiképpen sem kisebb bűn, mint egynémely vétkes cselekedet megtétele.”)
Hazarohantam feldúlva, de otthon Esterházy várt legyintgetve.
Mintha bizony mindegy lenne!
Nyáron még megünnepeltük a közös születésnapunkat június meg július fordulóján, de szeptemberre feladta.
Majdnem váratlanul.
Kétségbeesett félmondatokat írtam, vagy válaszolt, vagy nem.
A gépi soroknak nem volt formája.
A telefont nem vette fel.
Sms-t addig se írt, nem is olvasott.
Szeptember 23-án azt írtam, holnap felmegyek…
De jött a telefon.
A szelleme kényszerítette a testet a feladásra.
(„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”)
Régivágású, XIX. századbeli barátság volt ez a miénk.
Egyszer nekidurálom magam és megírom.
A megírhatatlant.
(„Mindezt majd megírom még pontosabban is!”)
Most csak azért hoztam szóba, mert másfél-két évtizedig úgy indult az Advent, hogy kibontottam a piaristáknál tanult recept szerint készült diópálinkámat, apró kristálypoharakba töltve koccintottunk, meggyújtottuk az első gyertyát és várakozás költözött a szívünkbe.
Az ötödik Advent következik nélküled, Tamás.
Diópálinka is van, koccintani is van kivel, de beláthatod, hogy ezt elhamarkodtad.
Megfontoltabb voltál ennél.
Jövőbegondolóbb.
Ugye nem bánod, ha a nevedben is kívánok mindenkinek békés Adventet…
(„Lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni.”)
És ez már így marad.
Mindig.
(„A mindiget javítom örökkére.”)
***
(Az idézetek EP-től valók. Naná.)
*