Én nagyon vigyázok az egészségemre.
Fontos ez ebben a zugában a világnak, ahol állandósult kísérleti állapotban van a népegészség ügye.
Reform, reform hátán.
Én végigcsináltam születésemtől a Mabi-t, az OTI-t, az SzTK-t, Molnár Ágnest, a vizitdíj leszavazását, egészen máig, amikor minisztériuma sincs egészségünk ügyének, viszont legalább erőforrások vagyunk!
Járvány idején egy kedves bölcsődei dadus informál két gimnasztyorkás policájjal az oldalán. A népegészség meg a csontmosolyú belügyér reszortja.
Mérne vigyáznék az egészségemre?!
Hanem akkor hogyan, igaz?
Hát ellenőrzésekkel, megelőzésekkel!
Ötvenkettő voltam, amikor először elmentem egy általános átnézésre. Labor, röntgen, kardiológus, urológus… Was gut und teuer! Bár akkor még éppenséggel nem volt „teuer”, fizette a tébé!
Az összegző beszélgetésen kérdi az orvos, hány vagyok. Mondok ötvenkettő.
„Gratulálok – aszongya – a szervezete olyan, mint egy huszonötévesé!”
„Sszameg!” – addigra elég jóba’ voltunk.
„Mi a baj?”
„Hát csak, hogy az asszony negyven! Nagy a korkülönbség!”
Az utóbbi hibát megszüntettem, de az egy másik történet.
Ám azóta szorgalmasan ellenőriztetem magam, életkorilag bővítve a műsort vastagbéllel, prosztatával, ízülettel, elmeállapottal, meg ahogy kell az okosok szerint.
Semmilyen jellegű betegségtudatom nincsen, úgy végzem ezt a dolgot, ahogy olajat cseréltetek a mindenkori kocsimban, vagy átnézetem évente a gázkazánt. Tárgyszerűen. Mármint: hol a kocsi, vagy a kazán a tárgy, hol a testem.
Legutóbb kolonoszkópiai altatás előtt megkérdeztem, hogy mikorra jöhetek érte. Mármint a testemért.
Nagy meglepetés tehát nem érhet.
És mégis!
Néhány éve valami ízületi gyulladás kapcsán megduzzadt a jobb könyököm.
Elvittem a szervízbe, megvizsgálták, leszívták, kaptam valami adalékanyagot, hajtsam nyugodtan, korral jár…
Igenám, de a duzzanat valami (fölösleges, mindenesetre oda nem való) folyadék képében visszatért.
Bár már nem volt garanciás, visszavittem.
Szívás, adalék. Jótanács: váltsak üzemanyagot, ne hajtsam annyira!
Elég testtudatosan élek. Ha hétfőn ötkiló felesleget érzek magamon, az péntekre nincs ott. Naponta kétszer tankolok, magas oktánszámmal… Mit váltsak?! Mire váltsak?! Mit ne hajtsak annyira?!
Kisidő múltán a duzzanat visszatért, ezúttal masszívabb formátumban. Nem folyadék volt, inkább egy keményebb, fiúsabb dolog.
Szakszervízbe vittem.
Alapos diagnosztika a legkorszerűbb eszközökkel.
El kell távolítani!
Ezek a vizsgálatok – mivel az állami intézmények képtelen messziségű időpontokat adtak – már a magánszférában zajlottak. Röntgen, biopszia, szövettan… A fejemben tanyázó National kasszagép ötjegyű számokkal csilingelt!
A szembenülő szakember minden szava tízezreket jelentett, a szeme is leginkább Dagobert bácsi dollártekintetét idézte.
A remélt lokalizációs akció minden momentumát összegszerűen is meghatározta (ágy-ennyi, altatás-annyi, nővér, szike, érfogó, klozetpapír-amannyi…), csakúgy, mint egy főpincér, amikor a számlát írja.
Bármennyire tárgyként tekintek porhüvelyemre, súlyos bizalomvesztés történt.
Mert ő ne tekintsen tárgynak!
Foglalkozzon nagy műgonddal velem, érezzem az aggodalmat, a törődést és főleg a szakértelmet! Aztán adjon egy tájékoztatót a várható költségekről.
Így aztán elhatároztam, hogy dudorral a könyökömön élem további évtizedeimet és bár a szakember kétszer is utánam telefonált, én inkább vicces szófordulatokat gyártottam a könyöklésben eltelt pályáról, hogy a könyökömön jön ki a szakma, meg, hogy a sok kocsmai könyöklés következménye az immár almányira nőtt és lassan önálló életet élni kezdő élettárs.
De nem addig van!
A hozzámtartozó szelídtekintetű asszony talált nem messze élőhelyünktől egy régivágású magamkorabeli (ő maga mondta később: „Mi hatvanasok!” –és hát az ember nem vitatkozik azzal, aki a kezében éles szerszámot tart!) szakembert. Ő kedélyesen megvizsgált, átnézte a szervízkönyvet, adott egy telefonszámot, időpont egyeztetés végett és utamra engedett.
Így kerültem a főváros túloldalán elterülő kisváros egynapos sebészetére. Tébé alapon, barátságos mosolyok közepette, egy elegáns modern helyre.
Az altatós telefonon egyeztetett, megcsináltattam a vonatkozókat, labort, mellkast, ékágét és szeptember harmincadikán átszeltük a fővárost.
Kaptam ágyat, hálóinget, branült, nyugtatót, de főleg mosolyt, jó szót, kedvességet.
Ötágyas kórterem a falon nagy tévé, képek, virágok.
Aztán jött Doktor Szundi, egy megnyugtató idős (magamkorabeli!) úr, csak ránéztem és már aludtam édesen.
Nyilván nem tudom mennyi idő múltán egyszercsak hallom ám: „Még nyílnak a völgyben…”
De a saját hangomon!
„Még zöldell a…”
Meghaltam! A pokolban vagyok! És az a büntetés, hogy magamat kell hallgatnom! Feltámadásig!
„De látod amottan…”
Lassan kinyitom a szemem.
Itt van a Főorvos, a Főnővér, dr. Szundi, a műtősfiú, három másik páciens…
De hisz akkor élek!
„Már hó takará el a …”
Dumálnak! Ha engem nem tisztelnek, szeressék Petőfit! „Petőfit nem kell szeretni! Petőfi – Petőfi!” Mondta Zsuffáné a Radnótiban, amikor valaki nyafogott Petőfi ellen.
De ezek csak dumálnak!
Pedig most jön a legjobb rész! Amire büszke vagyok!
„Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár…”
Merthogy – ellentétben az évszázados beidegződéssel – nem a szívem ifjú, hanem a lángsugarú nyár! Benne a szívemben!
„Lehetne egy kicsit csendesebben?! Kurva jól mondom ezt a verset!”
Élesen vágott bele a hangom a helyzetbe, különösen az állapotomat tekintve.
Mindenki a képernyőre meredt.
Halálos csend lett.
Az éber műtősfiú fel is hangosított.
„…ha előbb halok el, tetemimre…”
Egy huszonnégyéves csávó, friss házas, nagyobb sztár, mint most bármelyik celeb, vagy influenszer, a halálról filozofál!
„…fejfámra sötét lobogóul akaszd…”
Szórakozik itt!
Pedig hol van még a talpramagyar, Bem apó, Segesvár, esetleg Barguzin?!
„…letörleni véle…”
Néhányan már sírnak itt a kórteremben és amikor elhangzik az „örökre szeret”, nagy csend ül körénk.
Még az infúzió is óvatosabban csöpög.
Én – fektemben – egy cseppet meghajlok és érzem, csak azért nem tapsolnak, mert nem olyan helyen vagyunk.
Elhangzik a főcímzene.
A Főnővér hozzámsiet, átölel.
„Milyen csodálatos! Ott szaval és itt… ! És itt…! Vérzik! Ancsa! Kötözzétek át a művészurat! Átvérzett!”
Én meg csak feküdtem ottan!
Véremet adtam a művészetért!
***
https://www.facebook.com/m5tvhu/videos/676992979338043