sződy

Szilárd, köszönjük, hogy velünk voltál!

Maradhattál volna még egy kicsit, de tudjuk, hogy egyrészt ez nem kívánságműsor, másrészt meg te aztán igazán mindent elvégeztél, amíg köztünk voltál.

Néhány éve beszélgettünk mi ketten valamely haláleset kapcsán, hogy a nekrológok, gyászbeszédek milyen felemásak.

Vagy felsorolják az életrajzi lexikon, a húizhú, vagy újmódibban a wikipédia adatait, jóesetben leöntve valami privát érzelemmel, vagy a búcsúzó a beszéden keresztül talál alkalmat arra, hogy magáról szóljon.  

Önmagáról. Jó alaposan, hosszasan.

De megállapodtunk abban, hogy ez a kisebb baj!

Ladányi Miskát idézted:

 

„Jó lenne hinni hogy az ostobák

az alattomos árulók és

a gyilkos besúgók is

meghalnak egy napon

De sajnos

erre vonatkozóan semmi nyom

mert folyton csak a rosszal

szembenéző igazak neve van a

sírfeliratokon”

 

Én még keménykedtem, a Nil nisi bene, vagy bonum fölvetésével, de te legyintettél: „Mindegy, mit mondanak rólad a halálod után! A fontos, hogy amíg élsz, te mit gondolsz magadról!”

Ebben azután megegyeztünk.

Hallgattunk.

Aztán belekortyoltál a debrőibe, hangtalanul fölnevettél, szokásod szerint és megfordítottad a parázson a tarját.

Nem volt mit mondanom.

De most azért hadd mondjam el, hogy hiányzik, ahogy az üvegfal túloldalán lendülettel magasba emeled – vízszintesen! – a grafitceruzát és beintesz. Mindig a jelenet érzelmi ritmusában.

Hiányzik, ahogy – piroslámpa ide, piroslámpa oda –  berohansz a stúdióba, hogy elmondd, mimindent jelent egy jelző.

Hiányzik, ahogy elharapsz egy gondolatot, abban bízva, hogy már megértette az, akinek mondod.

Hiányzanak a mosollyal fenthagyott mondatok, hiányzik, ahogy akkurátusan aprítod a hagymát, pácolod a húst, mondod a történetet.

Ahogy legyintesz, amire legyinteni kell.

Nagyon kedvemrevaló, ahogy a gyerekeid invitáltak bennünket erre a délutánra.

Nem illene hozzád a búsongás, a könnyek.

Persze búsongunk és könnyezünk, de a sztorikban élsz tovább, elég körülnézni a máig eleven fészbuk oldaladon.

Én is egy történettel búcsúzom, amit – nem olyan régen – a születésnapodon is felelevenítettünk, röhögve:

„El kéne mennünk holnap egy kicsit gyakorolni! Vettem egy Bogarat, jogosítványom is van, de elég régen vezettem, akkor se sokat. Benned bízom. Te nem baszol le percenként. Kéne tanulgatni a parkolást, tolatást, ipszilont, ilyesmit.” – Ezt dünnyögted egy vacsoránál épp húsz éve.

Másnap – vasárnap – reggel, épp indultam érted, hogy a tanpályáig mégiscsak én vezessek, látom ám, hogy jössz a kicsi vajszínű Bogaraddal, nagy óvatosan.

Nem is cseréltünk helyet. Ügyesen vezettél, fel a nagy lejtőn is a Zsolt fejedelmen, gondoltam, csak leóvatoskodod azt a két kilométert az Ördökárokon, meg a Nagyrét utcán.

Pontosan odáig jutottunk. A Náncsinál kikanyarodtál a Nagyrét felé. Nem éppen hajtűkanyar, de elég szűk. Te bevetted, és ennek úgy megörültél, hogy belekapaszkodtál a kormányba, és azzal a lendülettel megálltunk a kanyar utáni második fa törzsén.

És még nyomtad a gázt!

„Hagyd abba b’meg! – kiáltottam – Ennél jobban nem tudsz nekimenni!”

De csak nyomtad, nyomtad, már füstölt a kerék, már véreztünk mindketten, de nyomtad!

Az életünk szimbóluma volt ez!

Sérülten is nyomjuk a gázt!

Hát így!

Mielőtt átadnám a szót a többiek történeteinek, megkérlek valamire!

Mire odaérek…, tudod! Az égi Fanyűvőbe! Kérd ki azt a kisvodkát, amit évek óta nem tudtunk leszervezni!

Ne kelljen várnom!

Az olyan snassz!

Ég veled!

***