fennállás

„Ennyi meg ennyi éves lett xy színész, szinkronszínész…” – olvassuk szinte naponta, szinte bárhol, szinte akárkiről, aki annyimegannyi lett.

Hogy lehetne megtudni, hogy mért pont ezt a „szinkronszínészt” emelik ki? Sose olvasom , hogy például „rádiójáték színész”, „verseketmondó színész”, vagy ilyesmi.

Jó, a filmszínész elő-elő fordul, de ez a szinkronszííínész, ez becsípődött!

(Pont, mint az „egypártalkot”! Jééézusom!)

Mivel holnap van fennállásom évfordulója (Igen, kérem! Egy életkoron felül „fennállása” van az embernek, nem születésnapja!), nyilván különböző kedves emberek és fórumok megemlékeznek erről és nyilván ott lesz, hogy „színész, szinkronszííínész”!

Nem akarom ezt én „tisztába tenni”! Ezren ezerszer elmondták, hogy nincs szinkronszínész, színész van, aki egyéb szaktevékenységek mellett szinkronizál is.

(Mellesleg: tanítottam szinkronszínész-képzőkben! Mai napig életem sötét foltjaként gondolok rá! El is mondom, miért így zárójelben. Mert a hiszékenység vámszedőjének éreztem magam, még akkor is, ha az első foglalkozáson felvilágosítottam a fizetőképes érdeklődőket, hogy sosem lesz ebből az ígért karrier. Nem is lett. Bevételt termeltek ezek a vállalkozások a működtetőknek, óradíjat az „oktatóknak”, de a néhány hónap, esetleg egy-két év nem volt elegendő a színi mesterség megtanítására, következésképpen, sem színpadon, sem szinkronban, sem egyéb előadóművészeti szakszituációban nem szükséges egy kezem, hogy felmutassam, hányan kerültek pályaközelbe, akkor se, ha említett végtagomtól megválnék. Így mondják ezt: „a hiszékenység vámszedője”!)

De hát, hogy kerültem enmagam „szinkronközelbe”, mert ez a fontos e pillanatban!

(Ugye az ember pszichológiai fejlődésrörténete onnan indul, hogy vagyok én, meg én, aztán én, meg még egy kicsit én és van a „világ”! Szerencsés esetben –velem megtörtént!- az ember elkezd hozzászólni a „világhoz”! Azt is hiszi, hogy ennek bizonyos –pozitív – eredménye lesz! Később, amikor már nem születésnapja, hanem fennállása van, rájön, hogy ez a vágy és terv talmi és kivitelezhetetlen, akkor bizony megvilágosodik, hogy van ugyan a Világ, de hát leginkább ÉN vagyok, esetleg még a megmaradt szűk környezetem.)

(Jó sok záró-, és idézőjel van mámma!)

Szóval, ahogy már meséltem, ’92 tavaszán prófétikusan elegem lett a társulati tagságból.

(Bele se gondolok, ma hogy viselném el! Mármint, ha ma lennék negyvenhárom, ahogy akkor!)

Kellett a pénz, fiatal voltam, ám annyira mégsem, hogy az éppen szárbaszökkenő felnőttfilm-iparban keressem meg a megélhetésre valót, így bejelentkeztem a Pannóniába, a magyar szinkronművészet fellegvárába.

Kicsit megroggyantam, amikor a békéscsabai színész-rendezői „sztárgázsimat” egy hét alatt megkerestem. Tömegezéssel. Jászajji dijjal a hátammegett…

Nem volt időm azonban gondolkodni, zajlott az élet, folyt az építkezés, kicsi volt a gyerek. És hát: fiatal voltam! (Kellett a pénz!)

Nem tudtam persze szinkronizálni!

A főiskolás évek alatt jól jöttek a kilencven forintok, és szépek voltak a nyarak is, már vidéki színészként, amikor a „komoly” hangok nyaraltak és lehetett egy kicsi pénzt keresni, helyettük beszélve. De az csak játék volt.

Szakmai közhely, hogy a színpadon suttogni is „üvöltve” kell, hogy az utolsó sor bérlői se érezzék becsapva magukat. Mikrofon előtt azonban üvölteni is suttogva kell, hogy némi túlzással megfordítsam az axiómát. Én ellenben, ahogy megszólaltam, „színpadul” kezdtem beszélni…

„Ne kiabálj!”, „Mért orditassz?!”, „Külső, kicsitemelt, közeli!” – jöttek az instrukciók, amiket eleinte nem is igen értettem.

Így is dolgoztam! Nem értve…

Volt olyan kolléga, régi barát (nevet nem mondok!) (Usztics Matyi.), aki rámnézett és csendesen csak ennyit mondott: „Na, én átmegyek a kettes stúdióba, felmondok húsz tekercset, míg te ezt a kettőt felkínlódod!”

(Át is ment.)

De aztán megtanultam valahogy és már én kezdtem „beszólogatni” másoknak.

„Szünkrón, görög eredetű szó! Egyidejűséget jelent!” – szóltam oda a (még hozzámképest is kezdő) kollégának, aki sokadszor veselkedett neki az egytekercsének.

*

Nem szaporítom a szót, lett, ami lett: szinkronszínész lettem, igaza lesz annak, aki holnap ezt írja a képem alá.

Ebből éltem és ezáltal szereztem egy amolyan „arcnélküli” népszerűséget.

Boltban, benzinkútnál, uszodában elkezdték kérdezgetni a népek: „Maga nem szinkronizál véletlenül?”

„Véletlenül a legritkább esetben!” – ez volt a sztenderd válaszom, ám később rájukhagytam és szemérmes, szemforgató szabódással vettem tudomásul az effajta ismertséget.

Voltak kedves esetek! Volt, hogy megkért a hentes a piacon, hogy kérjek újra, mert szereti a hangomat.

Olyan is volt, hogy egy kolléga azzal dicsért meg, hogy a figurát nem leszinkronizáltam, hanem megtanítottam magyarul.

Ám ilyenekről bárki be tud számolni.

De ami csak velem történhetett meg, az a következő:

Hosszas kaszting után megkaptam Az oroszlánkirályban Rafikit, a vajákos páviánt.

Ritka volt akkoriban a kaszting, nem is igen tudtuk, mit kell csinálni és hogyan, de Csörögi Pista kihívott erre a figurára.

Kásztingra.

Hosszasan elemezték Márkus Tamás hangmérnökkel, hogy milyen ez a Rafiki, hogy hamlet-i igazságkereső, hogy „az élet az út”, meg “hakuna matata”… Tamás még azt is hozzátette, hogy igyekezzek  minél jobban az „eredetit”, Robert Guillaume-ot utánozni (aki egyébként egy jó húszassal idősebb volt nálam!).

(Igaza volt – megint egy zárójel – ma már tudható: utánozni kell a külföldi kolléga hangját, az oszcilloszkóp, majd mellém szavaz!)

Enyém lett Rafiki!

Szép, izgalmas munka volt Sinkovitssal, Stohllal. Velük volt közös jelenetem és akkor még együtt rögzítettünk.

Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem (ezt is milyen régen le akarom írni!), a kész felvétel valamilyen úton-módon (hangsúlyos kacsintás!) VHS- formátumban a birtokomba került, a hivatalos mozibemutatót megelőzően.

És bizony a környék összes tíz év alatti gyermeke ott ült naponta (néha naponta többször) a videólejátszó előtt a dolgozószobámban és az én gyermekem invitálására nézték Az oroszlánkirályt.

És valahányszor Rafiki felbukkant a képernyőn, az én gyerekem a csepp ujjával megállította a távirányítóval a történet menetét, kiperdült a tévé elé és közölte a pajtikáival (kicsit meghajolva): „És ez a majom, az apukám!”

Azóta folytatásban, sorozat-mutációban, szellemi leágazásban, reklámban és sok más egyebütt találkozom Rafikival újra meg újra, mondhatnám: át-, meg átszövi pályámat…

Így csináltak majmot belőlem.

(Ennek a sztorinak nincs tanulsága.)

(De van egy zárójeles! Néhány év múlva valami vakáció kapcsán az ötéves fiamat a Szépvölgyi úti cseppkőbarlangba vittem kirándulni. A faházban, a pénztár melletti büfében ott ült Sinkovits, aki a közelben lakott. Pici pohár volt előtte, valami sötét folyadékkal. Nagyon megörült nekem, invitált, üljünk le. „Imre bátyám a gyereknek mutatnám meg a barlangot!” „Ügyes fiú! Meg tudja nézni egyedül! Apuval itt várunk, menj bátran!” Menjen. Az ötéves. „Vele mennék mégis!” – fogtam kérlelőre. Sinkovits bólintott, jelentőségteljesen felemelte mutatóujját és utánunk dörmögte az immár üres pohárka mellől: „Hakuna matata!”)

***