magántrianon

„Jesszusom! Elvisz a vonat!” – így kiáltott fel a román vámosnő, amikor kicserélték a mozdonyt a csefere lokomotívjára, ami húzta néhány métert a szerelvényt a csere után.

A dolog csak azért volt érdekes, mert akkor már egy félórája egészen szürreális beszélgetés zajlott anyám, meg a nő között.

Anya valamilyen érzéke által kiszúrta, hogy a csaj magyar, csak nem hajlandó magyarul beszélni, így ő, aki egyébként anyanyelvi szinten beszélte a románt, nem szólt a nőhöz ezen a nyelven.

Ám a történet egy órával hamarabb kezdődött, amikor hatalmas csikorgással, csattanással, zörgéssel, rázkódással megállt a vonat.

Ijedten nyitottam ki a szememet, azt se tudtam, hol vagyok.

Sötét volt a kupéban. Apa lehúzta az ablakot, beáradt az júliusi éjszaka a vonat-, és emberszagú kupéba.

„Biharkeresztes!” – kiáltotta odakint egy hang.

„A határon vagyunk! Mindjárt jönnek a vámosok!” –mondta apa. Feszült volt.

Addigra megszokta a szemem a sötétet, meg kintről bejöttek az állomás sárga fényei.

Öcsém anyához bújva aludt, nyitott szájjal, mosolyogva. Nem volt még négy éves. Én meg éppen hét azon a nyáron.

Az ablakhoz furakodtam, és láttam az éjszakában az elemlámpák cikázó fényét, hallottam a magyar és román kiabálásokat. Mindenféle egyenruha mindenkin, még azokon is az volt, akik a hosszúnyelű kalapáccsal a vonat kerekeit kocogtatták.

Egyszercsak kivágódott a kupé ajtaja és bejött a nő harmadmagával, mindent le-, és kirámoltatott, csak románul beszélt, de azt kiabálva, Anya meg magyarul válaszolgatott szelíden.

Aztán megrándult, és ment néhány méterecskét a vonat.

„Jesszusom, elvisz!”

Apa akkor elmondott néhány olyan mondatot, amit ma hatvanöt év után sem tudok pirulás nélkül felidézni.

Pedig szegény asszony nem tehetett a dologról ott a büdös vonaton, a formátlan uniformisában.

Hiszen Ilonka néninek, aki naponta ült Erzsi néném konyhájában Kolozsváron, a Berde Mózes utca 2-ben az első emeleten, és beszélgetett velünk magyarul, szóval neki is, ha lementünk a Sora-ba, ahol rahatot, meg halvát árult, azt kellet mondani: „Szerotmuná Dámná Elená!”

Pedig -hej! – Kolozsváron akkor még mindenki beszélt magyarul. Meg románul.

De magyarul nem volt tanácsos.

1956 nyara volt.

Később tudtam meg, hogy azért utaztunk, mert anya megelégelte a magyar életet. Apával együtt. Szóval, hogy őt is megelégelte.

Csak valahogy megbékéltek, így együtt utaztunk, s attól kezdve minden nyáron egy hónapot „otthon” töltöttünk.

A kisgyereknek a nyaralás, nyaralás!

Alimentara a közért, piine a kenyérbolt, mindegy!

Románia abban az időben gazdagabb volt, mint mi. Már az, amit az ember a boltokban lát, vásárol. Évekig onnan hoztuk a kávét, teát, fűszert, édességet, alkoholt. Aztán jött Ceausescu! Itt meg Kádár.

De ezek benne vannak a történelemkönyvekben, s ha nem is egybevágóan, van azért átfedés.

Nem ez a fontos!

Hanem, hogy bár nem szerették a magyar szót, azért kosutlajosucca volt a Bld. Lenin, és unióucca a Str. 30. Decembrie, szécsényitér a Piaza Mihai Viteazul!

Magyar nevekkel volt tele a Házsongárdi temető, és magyarul vallottam aztán szerelmet tizennégyévesen Bekő Áginak is!

Azon a nyáron esett az is, hogy augusztus 23-án (az volt az ő április négyük), a mindenkori esti tűzijáték a Fellegvárból kicsit balul ütött ki!

A román nemzteti színek égbelövése lett volna a feladat, de valami okból (tán avitt volt a gyutacs), a magyar trikolórt láttuk a Szent Mihály templom tornya felett szikrázni.

Na, ezt azután napokig pusmogták a városban, ki vihogva, ki összeszorított szájjal, én meg ősszel „novellát” írtam, a „Reménység tűzijátéka” címmel.

Nem lett volna baj, ha el nem küldöm irományomat Áginak, szándékaim komolyságát illusztrálandó.

Lett is haddelhadd!

Ági édesanyja átjött karácsonyra és bizony bepanaszolt anyámnál. Levélben nem mert, ugye!

Családilag vettek elő, hogy vajon a Duna-deltába akarom-e juttatni a Bekő családot?

Nem is értettem.

Amikor aztán ketten maradtunk, Anya elmondta a helyzeteket.

Akkor találkoztam először Trianonnal.

Meg a népek békés egymás mellett élésével.

„Fáj a határ, ami köztünk van!” –írtam Áginak, de most sírtam is a tehetetlenségtől! Hiszen Kolozsvár magyar!

Anya elmondta, hogy magyar, de körülötte, és más városok körül is tömbökben románok élnek. Meg, hogy mi se magyarok vagyunk, hiszen a család szászrégeni szász család! Így lett a Sternádból Régeni a családnevük.

Nahát, ezaztán!

Apám jött akkor, és elmondta, hogy az ő családjának csaknem minden ága-boga Ausztriából jött ide a XIX. század első felében.

Látván elkeseredésemet megvigasztalt, hogy a nagymamája viszont a Felvidékről való. Picit elgondolkodva tette hozzá, hogy felvidéki tót lány volt!

„Hát mi akkor most milyen nemzetiségűek vagyunk?!” – tört ki belőlem a kamaszindulat.

„Magyarok vagyunk fiam, mi a fenék lennénk?” – zárta az öreg a beszélgetést.

De bennem munkált a dolog.

’68-ban valami miatt egyedül mentem Kolozsvárra.

Kint laktam a Rákóczi úton, túl a Kis-Szamoson a Sátatér, meg a Magyar Színház mögött, de gyakran bementem a városba Manyi nénémékhez.

A férje, Sandu nagytermészetű, vidám ember volt. A CFR ügyvédje. Ő tartotta a kapcsolatot a MÁV-val. Alexandru Suteu.

Olyan ember volt, akihez nagyon akar hasonlítani egy magamfajta nagykamasz. Sportos, bohém, élniszerető, nagydumás, laza!

Gyakran járt Debrecenbe, ott mindig az Aranybikában szállt meg. A pincérek, taxisok, cigánymuzsikusok csak úgy ismerték: a mulatós oláh!

Erről az eposzi jelzőről azonban nem beszélt, csak sokatmondó kacsintással részletezte.

Egyszer épp az Ursusban ültünk, odajön az asztalunkhoz egy úr.

„Ismerkedjetek meg! Ő az öcsém!” – mutatott rá Sandu.

Kellemes baritonja volt a férfinak, ahogy bemutatkozott.

„Sütő György vagyok!”

Sandura néztem, akivel épp előző este keveredtem történelmi beszélgetésbe a finn-ugor, meg a dáko-román szupremácia kapcsán, transylván viszonyrendszerben.

Ő csak legyintett

„A nagyapánk még Rohrmann volt!”

Felemelte a román népimintás mázascsuprot. Kiitta. Az enyedi bort.

„Elég germánosan hangzik, de pont nem germánok vagyunk!”

Manyi néném szólalt meg csendesen, pengeszájjal:

„Mindegy is, hogy román, magyar, német, vagy zsidó a kurva, mi?”

Na! Volt gondolkoznivalóm, míg hazaértem Tántihoz a Rákóczi út végébe a Törökvágáshoz!

Még József Attila „török, tatár, tót, román” kavargása a szívben is más értelmet nyert.

Másnap pedig útrakeltem Szeredába, székely levelezős-szerelmemhez.

Hogy aztán a következő nyáron egy másik, román unokatestvér, Antoaneta Soucup bűvöletében utazzak Kolozsvárra, hátrahagyva spanyolgyökerű és nevű budapesti menyasszonyomat.

Ennyit Versailles-ról!

***

OLYMPUS DIGITAL CAMERA