polgári

Elég ócskán ért véget az elmúlt évezred.

Mármint a magánéletemben.

Akarok erről beszélni, de nem fogok.

Az bizonyos, hogy komoly mélypontokon segített át a Budaligeti Úriemberek Köre.

A „Kört” Kómár professzor ambiciója hozta létre, a tagság meghívásos volt.

És megtiszteltetéses.

Voltak állandó tagok.

A Professzor, meg a fia, az ifjú Kómár (akkoriban mindannyian ifjak voltunk, vagy annak hittük magunkat), aztán egy kiugrott fogorvos, egy hajdani megyei főállatorvos, egy zenész, egy fotós, meg én. Váló-, és kiugrófélben.

Amolyan szellemi klub volt ez a kocsmás Magyarországon.

Kültagként csapódtak néha ügyvédek, festőművészek, emberorvosok. Meg a Sass Józsi.

Az alapszabály az volt, hogy minden vasárnap délelőtt találkoztunk „Bírcejt” ürügyével az Ófalui Kicsikert vendéglőben.

A bier azért volt ürügy, mert sört alig ittunk.

A Professzor fröccsözött, mi többiek a sört kiegészítőként alkalmaztuk.

Teszem hozzá gyorsan: az ivás csak kísérője volt a beszélgetéseknek, keretet adott a történeteknek, bearanyozta a röhögéseket.

Kómár professzor (nagy idők nagy tanúja), aki évtizedekig egyedüli állatorvos volt a második kerületben, ontotta magából életének történeteit.

Ali bácsi – a főállatorvos – az apparátusban dolgozott. Neki köszönhető, hogy az országban megszűnt a marhagümőkór. (Mára a marhák is. Na, nem úgy!) Bejárta országot-világot, ismert mindenkit.

A fogorvos, aki sokévig Németországban praktizált, a nyugati felén, és igen művelt pasas volt (kábé a negyedik kóserig, mert aztán már nem tudta érvényre juttatni említett műveltségét), szintén nem ment a szomszédba tanulságos történetekért.

A muzsikus, a dobok avatott szakértője, skandináv komphajókon kamatoztatta neves zenekarokban, Koncz, Zorán, Tolcsvay és ki tudja még hány élvonalbeli zenész és banda mellett szerzett rutinját. Na, ő szintén tele volt sztorival.

A fotós – művész család tagja -, édesanyja színésznő, apja sokszoros Kossuth-díjas filmrendező volt. Ha csak ezekről mesélt volna, már az is, ugye! De volt élete a saját jogán is! Jóbarátja volt például Fenyő Jánosnak! El lehet képzelni…!

Én magam a vidéket jelentő deszkán voltam világhírű, de nem ugrottam el az események elől az évtizedek során. Volt mit mesélnem nekem is.

Csendeskén ült közöttünk pohárka sörével az ifjú Kómár, szintén állatok gyógyítója, akit Tanársegéd Úrként aposztrofáltunk és időnként megkértünk, hogy ne vágjon a szavunkba.

A szervezet bejegyzetlen volt és félhivatalos.

A bejegyzetlent nem kell magyarázni, félhivatalos meg azért volt, mert az asszonyok nem ismerték el a létjogosultságát.

Már akinek volt még asszonya, ugye?!

Persze akinek volt, annak nagyon volt, így többször kellett az alapszabályokon módosítani.

Ennek pedig azért látták a hölgyek szükségességét, mert elegük lett abból, hogy hitvesük a vasárnapi húsleveshez kapatosan érkezik.

Áttettük a dolgot szombatra. Nem mintha a szombati ebédhez megfelelt volna az italközi állapot…

Akkor aztán az asszonyok kitalálták a koedukált bierzeit-et, ami abból állt, hogy havonta egyszer mindig más háznál jelent meg a csapat, asszonyostul.

Így gondoltak a hölgyek mintegy eleven szondaként működni embereik életében.

De ősidők óta tudjuk, hogy aki éhes, elmegy dolgozni, hogy tudjon kenyeret venni, aki szomjas, annak ezer ötlete van!

Így alakult ki a csonka-bírcájt szokása.

Hétközben is be-beugrottunk egymáshoz, mintegy véletlenül, vetésforgó szerűen.

Mindig volt egy szelet zsíroskenyér, ha nem is olyan jó, mint Ildikóé a Kicsikertben, és mindig volt néhány doboz sör, meg néhány négyzetméter égetett szesz.

Ez történt egy egyszerű kedd délutánon, a 2002-es év második felében.

Csendesen üldögéltem otthon kies faházamban, amikor betoppant a dobos.

Egy szatyor sörrel.

„Van kajád?” – volt a teljesen fölösleges kérdés. Mindig van kajám. „Mindjárt jön fotós barátunk is! Azt beszéltük meg, hogy nálad találkozunk!”

Így ment ez akkoriban.

De már hallottam is, hogy sikít az Alfa Romeo fékje a ház előtt és nyomult a fényképész egy Finlandiával a hóna alatt.

Sörözni kezdtünk, meg ugratni egymást, szokás szerint.

Hogy a fotós még nem művész, de már nem műkedvelő.

Hogy a dobos még nem zenész, de már nem közönség.

Hogy a színész még nem értelmiségi, de már nem melós.

Aszongya a dobos (a zenész legjobb barátja), hogy mit szólunk ezekhez a polgári körökhöz, amik most kezdenek alakulni.

A fotós (csak azért fényképez, mert ha festené a képet, összekenné a ruháját) nagy vehemenciával magyarázza, milyen fontos az alulról szerveződés!

Én (csak azért lettem színész, hogy többet csajozhassak) elgondolkodva teszem hozzá, hogy de hiszen mi is egy polgári kör vagyunk!

A dobos (mert a dobverő nem töri úgy az ember kezét, mint a kapa) fölveti, hogy van egy telefonszám, ahol be lehet jegyeztetni magunkat!

„Ez a mániátok! Hogy bejegyeztessétek magatokat!” – ripakodott rá a fotós (aki azért csinál portrét, mert kiöregedett az aktfotózásból!)

„Hát én fölhívom ezeket!” – mondtam én, a színész (mire összeittam magamnak egy jó arcot, nem tudom megtanulni a szöveget!).

És már tárcsáztam is a számot.

Kellemes női hang jelentkezett.

Annak rendje-módja szerint elmondtam a szándékunkat.

A hölgy adatokat kért. Név, lakcím, személyazonossági száma.

A dobos (ha végre megtalálod az egyet, ragaszkodj hozzá!) már lóbálja is a kiskönyvet.

A fotós (ekkora sötétséghez nincs elég nagy blende!) vonakodva, de ideadja, és én (egy poénért anyámat is!) olvasom szorgalmasan.

A kisasszony a vonal túlsó végén gondosan lejegyez mindent.

Már több, mint húsz perce beszélünk. Kicsit turbékolok neki, pödörgetem a bajszomat, csattogtatom a bokámat.

Megnyugtatom, hogy további tagokat is toborzunk.

„Végezetül – így a hölgy – hadd kérdezzem meg, hogy mi lesz ennek a körnek az elnevezése?”

Szavanként mondtam, hogy ügyesebben jegyezhesse.

„Budaligeti. Úriemberek. Polgári. Köre. Bocsánat! LIBERÁLIS Polgári Köre!”

Húsz másodperc telt el a kattanásig.

És újabb tíz, mire kibontottuk a Finlandiát.

***