könyvklub

 

Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy komolyan veszem magam.

Nem mondom, hogy nem jártam még így!

Amikor például egy-egy előadás után nem mentem a klubba a többiekkel, hanem körberepültem a Nagyerdőt, dúlt lélekkel rohangáltam a Körös-parton, ahol egyébként erős kísértésem volt a vizenjárás megpróbálására.

Aztán egy idő után bementem a klubba, ahol ott ültek azok, akik este velem véreztek-pusztultak fenn a színpadon, és most bután néztek, hogy hát hol voltam ezidáig.

Később elkopott ez az „önkomolyan-vevés”!

Viszonylag jól megtanultam a mesterségemet, így éppen elég volt a tus alól a pulthoz menni, a lélek szárnyalását felváltotta az elismerések álszerény bezsebelése, a színpadról átmentett sármomat kapcsolatépítésre használtam, és nem nagyon törődtem az ősi intelemmel, miszerint, amit az ember felépített magáról a színpadon, ne rombolja le a söntéspultnál!

De, hogy ez hogy jutott most eszembe, igaz?

Nyolcvanegynéhány hete minden vasárnap este felteszek egy durván ezer szóból álló írást ide.

Tavaly a színész létem kronológiáját követtem rövid, jellemző históriákkal.

Ennek végére értem.

Bár kissé önkényesen tettem le a pontot, de mivel legyen az ember öntörvényű, ha a saját életével se?

Ebben az évben szintén magamról írok („… csak én bírok versemnek hőse lenni…”), de tér és időbéli kötöttségek nélkül.

Egy biztos: nem telik el hét, hogy néhányan meg ne keresnének dicsérő szavakkal.

Komment, sms, ímél, telefon, stb.

Az alaphelyzetek egyike: „Remekül írsz!”

Ezt eleinte szerény mosollyal, rebegő szempillával, felfelé tartott hüvelykujjal és hasonlókkal nyugtáztam.

Ma, ha valaki megtisztel azzal, hogy szerinte jól írok, mosolyogva válaszolok neki: „Látnád, milyen remekül olvasok!”

A másik folyamatosan felmerülő kérdés: „Lesz-e ebből könyv?”

Ez a legkülönbözőbb módokon kerül elő!

„Könyvet kéne írnod!”

„Nem gondoltál rá, hogy kiadatod?”

„Te, nekem van kapcsolatom azizé kiadóval (nyomdával)! Összehozzalak velük?”

„Petikém, itt egy költségvetés ötszáz példányra!”

„Nem gondoltál rá, hogy hangoskönyvet csinálj? Izgalmas lenne: a saját írásaid a saját hangodon!”

Hát csoda, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy komolyan veszem magam?!

Ejnye! Hát ilyen fiú vagyok én!?

Igaz is!

Ennyien, meg annyian olvasnak egy héten!

És lám, az usában, és svédben, meg olaszban!

Affene! Ki olvas Japánban?!

Mexikót kábé sejtem, azt is tudom, ki lehet Fóton, Gödöllőn, Potsdamban, La Rochelle-ben!

Na, nézdcsak: Kína! Az ki lehet?!

Kenya! (Ezt tudom, speciel!)

Meg ideette a fene Ausztráliába szakadt „barátunkat” is!

Solymáron többen olvasnak, mint ahány ismerősöm van!

Egyáltalán!

Többen olvasnak, mint a Jókait!

Komolyan!

Miért is ne lenne ebből könyv?!

De már nem repülök fel a Pilis fölé, nem próbálok vízen járni a Paprikás-patakon, holott egyszerű lenne, mert tökszáraz a medre!

A söntéspultig se kell elmennem, hogy észretérjek, és megfelelően értékeljem a helyzetet.

Az pedig így szól:

Éppen annyian olvassák, ahányan olvassák!

Mindenki azt emlegeti jónak, azt szereti, amire maga is rezonál!

Néhány éve többezer könyvet adtunk el, vagy ajándékoztunk iskolai könyvtáraknak, nem akarnék egy raklap könyvet hagyni a hátramaradóknak, csak azért mert az én nevem van a gerincen!

Úgyhogy örömmel közölhetem mindenkivel: megkímélt az ég attól, hogy komolyan vegyem magamat, mint írót!

Más teniszezik, horgászik, bélyeget gyűjt, festeget.

Én írogatok.

Ezt is csak addig, amíg kedvem van, sztorim, meg olvasóm ebben a virtuális Színészklubban, amit nem köt tér, idő, ragály, ahol úgy vagyunk együtt, hogy közben magunk maradhatunk.

Ez nekem pont megfelel!

*

Vissza a színészklubba!

Ez a klub ugyan Cesky Krumlovban van (mert ott is hová menjen a színész, nem!?), amit mesélendő vagyok a zalaegerszegi színház klubjában hangzott el Balogh Tamás szájából. Mivel azonban ő meggondolatlanul korán hagyta itt ezt az árnyékvilágot, kénytelen vagyok én elbeszélni a történetet.

Tamás debreceni volt.

Nemcsak, hogy az volt, az is maradt! Öltözködésében, modorában volt valami egyenesderekú cívis-patriciusi. Utcán, klubban, színpadon. Még a tájbuszon is!

És persze a klasszikus debreceniséget tessenek elképzelni! A Pósalaky félét, nem a kósala… upsz! Ezt kár volt! Mindegy, mostmár marad!

Szóval abban a Debrecenben gondolkodjunk, amely még az elmúlt évszázad utolsó évtizedében – de tán ma is – ledobja a cívis-címeres téglajárdáról a népidemokratikus aszfaltot!

Legegyszerűbben úgy mondhatom: Szabó Magda városa.

Hiszen egy régimódi történet, ami szóban forog.

Hát ebben a városban élt Tamásnak egy onklija, egy bácsikája, Szinbád egyfajta reinkarnációja.

Városi hivatalnok volt.

Délutánonként az Aranybika kávézójában múlatta az időt, vasárnap konfortábilis kocsiba ült és kiment a Nagyerdei Vigadóba húslevest enni.

Családja nem lévén, közeli rokonaival ápolta a kapcsolatot, ahol két kamaszleány volt, úrikisasszonynak nevelve. Volt zongora, hímzőráma, Erdős Renée.

Hát ide tért be koronkint rokoni látogatásra Szabó Úr (igen, ez volt a keresztneve), a leányzók, a háziasszony, és a selyemernyős állólámpa alatti fülesfotelben üldögélő nagymama őszinte örömére.

Az öröm oka azonos volt Szabó Úr csepp hibájával, nevezetesen, hogy igen szabadszájú volt.

Ma, amikor mindenki szabadszájú, nemigen értjük ezt, de akkoriban, a választékos társalgás, az elegáns viselkedés, a szépszavú kurizálás, meg az ülőbókok korában, Tourette-szindrómának nevezték és felháborodtak, vagy kuncogtak a trágár szózuhatagon.

Utóbbi módon reagáltak a ház hölgytagjai, meghallván a néven nevezett testtájakat, cselekvés sorokat, és aktusokra buzdításokat.

Szinte várták Szabó Úr érkezését, hiszen távozása után még órákig lehetett kipirulva kuncogni, fejetcsóválni.

Egy szép napon azonban morózusan érkezett Szabó Úr és rövid, szűkszavú vizit után indulni készült.

A hölgyek csalódottan néztek össze.

A picit nagyothalló nagymama hangja állította meg a korán indulni készülő látogatót:

„Szabó Úr! Hát már elmegy!? Hisz még nem is beszélt disznót!”

Hortobágyi pányvaként érte utol Szabó Urat a szó.

Megfordult és csendesen csak ennyit mondott:

„Szarpicsafosfing! Így rendben vagyunk, kisztihand?”

Kiment az ajtón és meg se állt a Kisállomás restijéig, ahol a Hajdúság legfinomabb pörköltszaftos debreceni kolbászát adták, friss miskolci sörrel.

Hát így mesélte Balogh Tamás.

Esetleg jobban.

***