2008

Fiú, leány

Barbinek Szép Ernőt rendez

Barbinek Péter azon szerencsés színészek közé tartozik, akik még megízlelték a vidéki színházcsinálás romantikáját, az egymásrautaltság édes terheit, a csapatmunka jellem-és tehetségformáló erejét. A régi muskétás most új kihívás előtt áll. Szabados Mihály felkérésére Szép Ernő: Fiú, leány című vígjátékát állítja színre.

– Merrefelé aratod a – színészi vagy rendezői – babérokat mostanában? Változatlanul szabadúszó vagy?

– Szabadúszó azért lettem, mert nem jól éltem meg azokat a színházi változásokat, amelyek bekövetkeztek. Hajdan minden színházban, vidéken is volt legalább hat-nyolc olyan színész, akik a társulat gerincét adták. Ha mondjuk Polgár Géza, Fekete Tibi, Spányik Éva, Mentes Jóska “odébbszerződtek”, attól felzúdult a szakma. Ma nézz körül! Üsd fel bármely vidéki színház honlapját, keresd meg a társulatot, nézd meg, kit ismersz. Az összes vidéki színházat végignézve nem találsz hat-nyolc ismert színészt. A vidéket otthagytam, Pestre nem kellettem, azaz akik szerződtetni akartak, vagy meghaltak, vagy leváltották őket. Rossz hírem is van. Nemrég jutott vissza hozzám, hogy egy barátomat (vidéki színidirektor) megkérdezte valaki, miért nem szerződtet: “Dúvad” volt a válasz. Régen a “dúvadaknak” a „színházi bölényeknek” örültek. Ma kerülendők. Macerások. Öntörvényűek. Kérdeznek. Beleszólnak. Azon a néhány barátomon csodálkozom, akik “bölény” létükre szerződésben vannak.

– Hogyan született a Szép Ernő bemutató ötlete?

– Ezt homályosan tudom. Szerintem annak idején Szabados beleszeretett Szabó Erikába, vagy szándékai voltak vele, és a színművészet eszközeivel akarván célt érni, felkérte ennek a szerepnek az eljátszására. Aztán rájött, hogy egyszerre rendezni, és játszani strapás, így kerültem én a csapatba, ami kézenfekvő volt, mert Szabadossal sok mindenben egyformán gondolkodunk. Azért a próbák némely szakaszában a megbánás fényét láttam a szemében! Mármint, hogy megbánta azt, hogy felkért. Én vért, könnyeket, és verítéket ígértem. Így lett. Persze a cél érdekében, és remélem, megéri.

– A két szereplővel ez az első találkozásod?

– Erikával futólag találkoztunk a szappanoperában, közös jelenetünk nem volt emlékeim szerint, legfeljebb a folyosón, de az nem a színművészet, hanem az esztétika kategóriájába tartozott. Vagy beszélhetünk a sóról, meg a vén kecskéről. Szigorúan esztétikailag. A Szabados meg a Szabados. Két éve felhívott, nem játszanám-e el nála Bruckner Szigfridet? Vállaltam. A próbákon és azóta is sok jó összenézésünk volt.

– Milyen légkörben zajlanak a próbák?

– Az alattomos szeretet és a leplezetlen manipuláció légkörében, hiszen én nem vagyok rendező, csak egy tapasztaltabb kolléga, aki önmaguk felé tudja manipulálni ezeket a kedves fiatalokat. Nagy segítségemre van ebben az asszisztensem Gyepes Kriszta, aki huszonéves joghallgató létére méltó társam e szeretetteljes keménységben, annyira, hogy kettőnk állandó eposzi jelzője már egy jól ismert, de nem szalonképes melléknévi szerkezet.

– Manapság a romantikus vígjátékok reneszánszát éljük – nemcsak a moziban, hanem a színházban is. A recept ismert. Legyen mulatságos és megható, fordulatos szerelmi szállal, szellemes dialógusokkal, majd hepienddel végződjék. „Megfelel” ennek a követelménynek Szép Ernő vígjátéka?

– Nem ismerek ma már követelményeket. Életünk – kényszerből, vagy szórakozásból – játszmák sorozata. Tragikusan, komikusan, mosolyosan, könnyesen. Ezt látjuk itt is, és pontosan látjuk, mert Szép Ernő nagy tudója a “belső utaknak”. Shakespeare szerelmesei, Bergman figurái is így élik életüket, de ez most “szépernős”, az elmúlt évszázad harmincas éveiből. Ha a hepiend azt jelenti, hogy egymáséi lesznek, akkor hepiendet ígérhetek. Mindenesetre mi az oda vezető úttal foglalkoztunk. Az ölelkezésben sem a gyönyör pillanata az izgalmas, hanem amíg eljutunk odáig.

– A Fiú, lány jóformán teljesen ismeretlen műve az írónak. Valószínűleg nem véletlenül maradt az asztalfiókban? Alaposan le kellett leporolni?

– A darab az író tavaly megjelent “Elfelejtett drámák” című kötetében látott napvilágot. Komoly dramaturgiai munkát végeztünk, nem a por okán, hanem mert sokszereplős volt, mi pedig a két ember viszonyát akartuk színpadra vinni. Egy nyúlfarknyi szerepet hagytunk csak benne, dramaturgiai -és persze katalizátor- funkciója van, ezt én játszom, de annyira kétszereplős a darab, hogy én tapsra se megyek majd.

– Ismertetnéd dióhéjban a tartalmát?

– Dióhéj? Megismerkednek, megharcolnak egymásért, egymáséi lesznek. Minden törekvésem arra irányul, hogy a kapcsolat alakulását úgy ábrázoljuk, hogy a néző biztos legyen benne, ez a házasság nem jut a tízből hét válás sorsára.

 

– A Rock és Musical Színházban színészmesterségre tanítod a felnövő generációt, s fellépéseken kívül – úgy tudom – játékmesterként is közreműködsz.

– Szomorú periódusában van megint a Rock Színház. Magam nem is értem, hogy egy ilyen kivételes képességű színházi ember, mint Miklós Tibi mért nem tart saját társulatot? Ír, rendez, tehetséget kutat, a saját zsebéből eteti és fizeti a fiatalokat, közben árad körülötte a tehetség és a szeretet. Az élet megmagyarázhatatlan rejtélye az a harc, amit újra meg újra vívni kényszerül. Nem is próbálom megmagyarázni, de azt mondtam neki: az utolsó leszek, aki elhagyja ebben a harcban. Így is gondolom. Most nehéz. Nem látjuk a kitörési pontot. De hát – ahogy Bródy dedikálta egyszer egy lemezét nekem – “a hősi múlt legendás túlélői” vagyunk mindketten. Túléljük ezt is.

– Rosszul érzed magad a bőrödben?

– Az életfilozófiám az, hogy a külső körülmények nem zavarhatják össze az én belső harmóniámat, s ha ezt – természetesen – nem is tudom mindig ilyen vegytisztán hozni, többnyire eszerint élek. Néha riadtan nézek körül, hogy mi folyik ebben az országban, különösen, hogy amikor színész lettem egész komolyan azt hittem, ha én ma jól elmondom, mondjuk az Anyám tyúkját, holnapra jobb lesz a világ. Ez a naivitás ugyan hamar eltűnt, de ma már azt is tudom, hogy nincs közvetlen hatásunk az eseményekre. Néha még közvetett se. Influenszerek és „politikusok” szállták meg az életünket.

– Mintha a „politikusokat” idézőjelbe tetted volna. Miért?

–  Sajátmagukat tették idézőjelbe! Hagyjuk! Esztelen fogyasztásra buzdít minden csatorna, behálózva gondolatainkat és lelkünket. A “Világ proletárjai…” kezdetű jelszóról tudtuk, hogy hamis, összekacsintottunk és szőttük álmainkat tovább. Ezen nehezebb lesz felülkerekedni. Hogy nemcsak inni, enni, venni… De Ady óta tudjuk: “…az élet szent okokból élni akar…”, majd csak legyőzzük a Disznófejű Nagyurat is. Meg aztán Jirzsi Menzellel szólva: én mindig a Monarchia állampolgára voltam, az is maradok. Ha érted, hogy ez mi a fenét jelent.

***