bilincs

„A dalt kishúgom, a dalt sosem szabad megbánni! – nagyon lassan, drámai feszültséggel mondtam e szavakat, mint Starbuck, vagy Tornádó Joe, vagy ki tudja, ki emlékszik már, hány neve volt a pasasnak, Richard Nash:  Az esőcsináló című színdarabjában.

Némi huzavona, kavarodás, ki viszi a pénzt, kire csattan a racsnis bilincs, az eső is elered, hegyen-völgyön hepiend, és függöny!

Szerettük ezt a darabot már próbálni is.

Minden figura remek, jól megírt, a viszonyok tisztázottak, amelyek meg nem, azok tisztázódnak, ahogy a történések haladnak.

Elég kevés az olyan színdarab, mely szereposztásának megjelenésekor a teljes társulat, minden résztvevő boldog.

Na, ez ilyen volt.

Boldog volt a rendező Giricz Mátyás is, akinek én addig csak rosszhírét hallottam, így azután az a kedves, halkszavú, professzor-külsejű, mosolygós úr, aki az olvasópróbára érkezett, kellemes meglepetés volt.

Én nem tudom, milyen művész volt, csak azt, hogy kérdés nem maradt megválaszolatlan, mindenkiből a legjobbat hozta ki, és mindig jó hangulat volt körülötte.

Volt azután egy nagyszerű, az amerikai közép-nyugat farmjait idéző díszlet, ahol a deszkák között átszűrődött a fény, forgott a forgó, szólt a zene, és tomboltak az önkereső, giccses érzelmek, váltakozva a mindennapi élet gondjaival.

Egy darab Vadnyugat, mely túlélte önmagát, miközben remekül bele lehet látni Sergio Leone világát, hiszen ugyanaz a közeg, néhány nemzedékkel később. És hát a magyar lélek itt a vadkeleten szereti nézni, hogy az áhított Vadnyugaton, hogy gyűrik le a kovbojok az élet problémáit.

Azt akarom így túlbonyolítva elmondani, hogy a közönség is imádta.

A csabai, és tájsikerek mellett ez azt jelentette, hogy jártunk az előadással vendégjátékokra is.

Így jutottunk el Egerbe.

Ezt a gyönyörű kisvárost – remélem – nem kell bemutatni. Magam rengeteget kirándultam még a környékére is. Hegyek, erdők, bortermelő falvak!

Ez utóbbiakról – lévén dupla előadás – szó sem lehetett, úgy terveztük a Színház épületét se hagyjuk el.

Igenám, de!

Szépen halad az előadás a végkifejlet felé, a délutáni ifjú nézők ugyan a zsebkendőket nem készítették, de az alapzaj csöndesedéséből érzékelhettük: megérintettük a lelküket. (Nem hittem, hogy valaha ezt leírom! Mentség, hogy ironikus.)

Szóval csattan a bilincs, elered az eső, felmarkolom a pénzt, felcsap a zene!

És függöny!

Már az utolsó mondatok alatt érzékeltem, hogy a kellékes, Filipinyi Ági halálsápadtan áll a jobb kettesben.

De hát, ott áll, ott áll! Mindig ott áll!

Amikor a függöny összezuhan, berohan a bilincs kulcsával, kiszabadít, indulhat a tapsrend!

Na, most kell az ’Igenámde!’

Igenám!

De azt próbálta jelezni már jelenet közben, hogy a kulcs nem tartott velünk a vendégjátékra. Pihent a kies Békéscsabán, a kelléktárban.

Nem tudom ugyan, mit tudtam volna csinálni az információ birtokában!

Különösen nem tudom, hogy a Seriffet adó Harkányi Jani mit tehetett volna, aki a bilincset csattintotta, és aki (mint általában) szügyig a figurában volt, s ha ismerte is Egressy Gábor intelmét, melyszerint: az igazi művészt nem akadályozza meg a teljes átélés abban, hogy kolléganője előző jelenetben leesett fülbevalóját óvatos mozdulatokkal a súgólyukhoz rugdossa, nehogy a következő jelenet statisztái széttapossák… Szóval, ha ismerte volna e színészmesterség béli fortélyt, akkor se tudta volna alkalmazni.

Így azután bilincsben zajlott a taps.

Annyi előnyöm volt, hogy a balkezemen lazábban csattant, azt ki tudtam csúsztatni.

Harkányi kacagott a taps végén, és bájos férfihumorral megjegyezte, hogy ő most eszik valamit, nekem meg jó szórakozást kíván.

Erre én a Vadnyugat hőseinek szűkszavúságával csak annyit mondtam: „Rendben!”, és a szabad bilincset rákattintottam a jobbjára.

Ott álltunk összebilincselve, ellentétes menetirányba’.

Amikor a kémfilmekben az efbíájos a kocsi hátsóülésén a sliccgombjával kinyitja a bilincset, vagy amikor a rosszfiú a radiátorhoz láncolva trükkösen kiszabadítja magát… Hát az nem igaz!

Az egri színház mögött van a rendőrség.

Szépen átsétáltunk, minekutána az Igazgatóságról odaszóltak, segítséget kérve.

Legyintgetve mondták a rend szorgos és szívélyes őrei, hogy gyerekjáték! Majd ők elintézik.

Az őrsön lévő nyolc bilincsből, egynek kulcsa sem jelentett szabadulást.

Berendelték az uerhás kocsikat!

Azoknál is volt vagy nyolc, de azok sem oldották fel a rabságot.

Mit tegyünk?

Mit tegyünk?!

„Nincs más hátra –szólt egy főtörzs – el kell menni az Öreghez!”

Képzetemben azonnal kirajzolódott egy halkszavú, mindenható öreg gengszter, egy Egri Keresztapa, de nem kérdeztem semmit.

Beraktak az ezerkettesbe, a hátsó ülésre.

Mivel mindketten a jobb kezünkön hordtuk a rabigát, jobbomat Jani ölében nyugtattam, akárha frissen esküdött mátkapár lennénk.

Szirénázva robogtunk az egyébként közeli minaretig, ahol a délutáni turistaforgalomban komoly látványosság voltunk.

Egy kicsi ház előtt állt egy kicsi ember, ránk várt. Nyilván az ’üti’ ideszólt neki, hogy jövünk.

Nem volt keresztapa, nem volt Szeva bácsi, Csoszogi volt az öreg suszter.

Persze nem suszter volt, hanem egy békevilágbeli lakatosmester.

Vészesen közeledett az esti előadás első figyelemeztetése, így bementünk a kicsi műhelybe, ami múzeumnak is beillett volna.

Valami úton-módon Harkányiról pillanatok alatt levarázsolta az öreg a béklyót.

Mindig tudtam, hogy az ösztönös színészeknek egyszerűbb az élete!

Nézett a mester, vakarta a fejét, végül a bilincset a kezemmel együtt befogta a satuba, és óvatosan fűrészelni kezdett.

Meg volt már szorulva, forrósodott a fém.

Jani egy fagylaltadagoló-kanállal vizet csurgatott a kezemre, hogy ne égjen.

Vérem serkedt.

Nézni se bírtam.

Ahogy kalandozik a szemem rémületemben, egyszercsak látok egy sarok csőidomot. Háromnegyed colosat. Átlósan át van fűrészelve középen, és ki van nyitva teljes egészében.

„Ezzel meg mi történt?” – kérdezem.

„Hát az egy vicces história!” –mondja a mesebeli lakatosmester.

„Most épp ráérünk meghallgatni!” – mondtam, gondolva, hogy mese közben lassul a tempó, hűl az anyag.

Az is igaz, hogy félhét volt már, de mi a vis maior, ha ez se?

„Egy éjjel csöng a telefon. –kezdi az öreg – Aszongya a kórházból ezmegez a sebészfőorvos, és hogy segíteni kéne, mer’ itt egy embernek rászorult a csőidom a micsodájára, megduzzadt már, pang benne a vér, le kéne vágni. Mármint a csövet. Hogy mennyek oda! Na, mondom, viccelni én is tudok! Ha tíz percen belül itt egy villogó mentő megyek, ha nem, aluggyon jól, aki velem szórakozik!”

Mesélt az öreg, de a szorgalma nem lanyhult.

Az is igaz, hogy a meséjét hallgatva a fájdalom más testirányba tolódott.

A fantomfájás nagyobb volt odalenn, mint a valódi a csuklómon.

„És, mi lett?” – kérdeztem elhalóan.

„Hát az lett, hogy öt perc múlva itt állt egy szirénázó, villogó autó a kapumban. Éjjel kettőkor. Én beszálltam, bevittek a műtőbe. Ott feküdt az ipse, lila volt a micsodája, mint a padlizsán!”

Addigra az enyém is, hacsak fantomba’ is!

„Akkor nekiálltam, és szépen apránként lefűrészeltem róla neki. Közbe’ a főorvos elmondta, mi történt.”

„Hát mi történt?” – kérdeztem, márcsak azért is, hogy megvizsgáljam, van-e még hangom?

„Az történt, hogy építkeznek. Hazafele megvette az idomokat, vagy két tucatot, és egy vastag dróton a nyakába akasztotta. Aztán bementek sörözni. Aztán kimentek vizelni. Nyakába’ az idomok. Mongya a bartátjának, hogy az asszony szerint görbe a micsodája. ’Ha görbe lenne, ez pont rámenne!’, aszonta és levett egy sarokcsövet. Rá is ment! Aztán addig illegette, amíg ott maradt! Én meg leszedtem neki. A felesége ott zokogott a műtő előtt. Megsimogattam a fejét és megvigasztaltam, hogy jövő héten már használhatja a görbét!”

Jól mesélt a mester, mert az utolsó szavaknál lemezvágóval az én szétfarigcsált bilincsemet is leszedte.

Nem is vérzett olyan nagyon a kezem.

Az előadás se kezdődött sokkal később.

De nem a bilincs nyoma sajgott legjobban aznap este!

Meg még hetekig, ha eszembejutott…

(Ma is!)

***