törökrózsika

„Ígérd meg kisfiam, hogy nem hagyod, hogy ilyen megalázott helyzetben szenvedjek!” – Anyám mondta ezt a Liliom utcából jövet, ahol egy nagynénit látogattunk meg hetente, aki évek óta ágyhozkötött beteg volt.

Tizenkét-tizenhárom éves voltam. Nem tudtam, mit kell erre válaszolni. Kérdezni sem tudtam.

„Igérd meg, hogy ha magatehetetlen leszek, megölsz!” – Nagyon súlyosan koppant ez a mondat, de egy kamaszgyerek mégiscsak vihog az ilyesmin.

„Persze! Megöllek! Naná! Iszunk egy turmixot az éjjel-nappaliban az emkénél?”

*

„Török Rózsika, Kolozsvár!”  – így mutatkozott be háromévesen. A szülei nemrég váltak el. Anyjával élt egy kis lakásban az Unio utcában. A karácsonyfa a szekrény tetején volt, hogy ne fogjon helyet.

„Most plafonig érő fánk van, de jövőre nagyobb lakásba költözünk, akkor földigérő lesz!” –dicsekedett.

*

„Báttya! Én fölmennék Pestre, szerencsét próbálni! Most, hogy Kolozsvár megint magyar, legfeljebb visszajövök!”

„Fiatal vagy, alig húsz! Vidd magaddal édesanyádat!” – felelte Régeni Balázs „Báttya”, aki a válás után apjaként vigyázott rá.

*

„Fiatalember! Nem lenne illendő átadni egy hölgynek a tányérját?”

A fiatalember gulyást evett a tányérból, az első szabad május elsején Budapesten.

„Majd a hölgy megvárja, míg megeszem, akkor megkapja a tányéromat!”

És úgy is lett.

Ez volt az első párbeszéd a szüleim között.

*

„Na, gyere te kis purdé, veszek neked egy fütyülős cukrot!” – guggolt le Apám a Vurstli előtt egy koszos kis cigánygyerekhez.

Anya szeme könnybelábadt.

„Ha ilyen kedves egy idegen gyerekkel, hogy fogja szeretni a sajátját!” – gondolta.

*

A kitelepítővonat valami miatt megállt a Ferdinánd-híd alatt.

Apám a csarnoktól rohant a tehervagonig, amiben a bútorokkal utazott Anyám, és Nagyanyám vissza Kolozsvárra.

’45 júniusa volt, akkor már tudható volt Erdély hovatartozása.

„Az életemnél is többet jelentesz nekem, mindennél és mindenkinél jobban szeretlek ezen a világon!” – így Apám.

„Egyelőre csak válj el Katótól!”

A vonat elindult, három évig nem látták egymást.

*

„Fehérpataky Ervin operaénekes megkérte a kezem. Mi legyen?”

„Máris intézem az útlevelet!”

*

„Anyám, engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet!”

„Lássalak, édesem! Nagyon kedves jelenség! Miért mentél ilyen későn férjhez? Ne is mond! Lényeg, hogy sikerült! Hová való is vagy? Kolozsvár? Szóval erdélyi menekült! Milyen vallású vagy? Lutheránus?! Ajjaj! Bár lehetnél kálvinista is! Vagy pláné zsidó! Nem mintha lennének előítéleteim! Neem! Mutasd a gyűrűd szivem! Jaj, fiam! Lehettél volna gávállérabb is! Mindegy! Ellakhattok a cselédszobában! Úgyse fogtok egy félkiló sót együtt megenni!”

*

 

„A konyhaasztalon?”

„Miért? Megfelelő magasságú, teszünk rá egy pokrócot, arra egy gumilepedőt, meg két pelenkát…! Te csak menj el a két gyerekkel! Sétáljatok egy órácskát!”

„Nagyon vigyázz rá Doki!”

„Vigyáztál volna te! Meg a Ratkó Anna!”

*

 

„Én nem megyek sehová! A Keletinél harcok vannak!”

„Fodorné mondta, hogy a Hungária körúton az egyik kenyérgyárban kenyeret osztanak! A gyerekeknek nincs mit enni egy hete! Ha nem jössz, megyek egyedül!”

Két óra múlva megtépázva, de két szatyor kenyérrel hazajöttek.

Anya reszketett. Leült az ágy szélére. Sírt.

„Loptam a gyerekeimért…”

*

„Kisfiam! Ez nem való!”

„Mi nem való?! Mit jelent az, hogy nem való?!”

„Fiam! Aki tudja, annak nem kell mondani, aki meg nem tudja, annak hiába mondja az ember! De te tudod! Úgy neveltelek, hogy tudd!”

*

„Meséltem már, hogy én is színész akartam lenni! Állandóan a színházban voltam Kolozsváron. A legjobb barátaim színészek és balerinák voltak!”

„És? Mi történt? Miért adtad fel?”

„Nem volt elég erős az elhívás! Úgy meg minek?! De te menj, ha menned kell!”

*

 

És mentem. Ők pedig jöttek utánam megnézni Debrecenbe, Kassára, Csabára, bárhová…

Könnyű volt!

Amúgyis állandóan úton voltak.

Bejárták a Monarchiát Pöstyén és Abbázia, Salzburg és Brassó között százszor.

Azután jöttek az infarktusok, agyvérzések.

Kórházak, orvosok, bénulás.

Évekig feküdt kiszolgáltatva, magatehetetlenül.

Nem beszélt, csak a legszükségesebbet.

Tudtuk, hogy magánál van, én azt is tudtam, hogy nem akar már megosztani velünk semmit.

Velem biztosan nem.

Csak ültem az ágya mellett, ha ott voltam, éreztem az éberségét, de nem beszélt.

Egy piszkosszürke délutánon a levegőtlen szobában tágra nyitotta a szemét, tekintetébe visszatért az évek óta nem látott energia.

Rám nézett és tiszta, csengő hangon azt mondta nekem, „Ugye, megígérted, hogy megölsz!”

Nem vádolt. Tárgyilagos volt.

Gyáva szarként, sírva menekültem.

*

Néhány nap múlva a lelke irtózatos erőket gyűjtve, órákig szenvedve, kínt, szennyet, mocskot hagyva maga után kitépte magát a működni nem akaró, engedetlen testből.

Az lett, aki volt: Török Rózsika, Kolozsvárról.

*

Ma száz éve született.

***