Skip to content

vándorünnep

Biharország fővárosában Nagyváradon, a Vár mellett van a Nagypiac.

Szocreál balkáni vásártér, némi Monarchiás rendretörekvéssel.

Van helye mindennek, de azonbelül festői kuszaság jellemzi.

Külön szegletben vannak a tejesek, a húsosok, a zöldségesek, sokszor külön csarnokokba terelve. Sala de Lapte, Sala de Carne, Sala de Pane, meg így tovább.

A piac város felőli sarkában van kijelölve a székely kézművesek birodalma, ott árulják a mázasedényt, fafaragványt, csergét, miegyebet.

Szórakoztató sétálni közöttük, már csak a torokhangba forduló hanglejtésük, meg a furcsa, édes székely szavaik hallgatása miatt is.

Egy Húsvét utáni napon ott lődörögtem, s látom, tele vannak mindenféle  húsvéti rekvizittel. Kendők, horgolmányok, csuprok, hímes tojások.

„Hát ezek nem keltek el az ünnep előtt?” – kérdeztem a korondi asszonykát.

„Hásze, még csak most jön az ünnep!” – néz rám csodálkozóan.

Na, jól van, mondom magamban, megint hülyének néz egy székely! De a menyecske folytatja:

„Most jön a románok Húsvétja! Azok tudnak igazán örvendeni! Öszvesirül az egész család, s kacagnak, danolnak három napig! A magyar, az nem tud ünnepelni! Csak mászkál, mint a megétetett egér, s ha megérkezik valahová, csak veszekedik, a Jóisten bocsássa meg nekik! De münk megtarcsuk mind a kettőt, Isten segíccségével!”

*

Hosszú évekig úgy hittem, hogy az 1970-es karácsonyom volt a legszörnyűbb ünnep életemben. Egyedül ültem a töküres veszprémi színészházban Szenteste. Egy szál kocsigyertya volt a karácsonyfám, és két szem krumpli egy kis maradék zsírba forgatva az ünnepi vacsorám.

Évekbe telt, mire rájöttem, hogy: á, dehogy! Nem ez volt a legborzasztóbb.

Elég volt végiggondolni gyermekkorom karácsonyait, húsvétjait! Az ötvenes éveket legelébb is, amikor nem volt tanácsos az ünnepek vallási jellegét kiemelni, családon belül se. Amikor a Gyegy Maróz-ból magyarosított Télapó jött a Mikulás helyett, még a Parlamentbe is, bár lehet, hogy az már később volt.

Örülhettünk, hogy a Krampusz megmaradt nekünk, gondolom a magyar néplélektől Sznyegocska idegen volt. Vagy frivol.

Próbálkoztak ugyan a Karácsonyt Fenyőünnep-ként ízesíteni a  NOSzF és Battonya eleste közé, de ez hamvába holt kísérlet maradt.

Karácsony maradt a Karácsony, legfeljebb a díszek váltak játékosabbá, egyházi tartalmaktól megfosztottá.

Bár én háromévesen éppenséggel tartottam előadást apám komcsi főnökének a díszekről, beavatva őt a különbségekbe a házikó, meg a templom, a kisfiú, meg Jézuska között, miközben anyám lazán pokrócot dobott a Bibliára. Görcsből lazán.

De az ünnepek nem az államberendezkedés miatt nem szép emlékek.

Hanem.

Összejött a család, és ki-ki hozta magával teljes éves gondját—baját. Problémáját a másikkal, évtizedes sérelmét mindenkivel. Elszámolnivaló listákat.

Ne mondjátok, hogy ’jajmicsodacsaládvoltaz’, mert szinte csak ilyet láttam azóta, ideszámítva az amerikai karácsonyi családi filmeket is. Legfeljebb ott hepiend van, a valóságban pedig az égiek nem épp ünnepi összefüggésben történő emlegetése.

Amikor nagyobbacska lettem, azt is láttam, hogy már az ünnepi készülődés időszaka sem tehermentes.

Nálunk volt az ünnep, Anyám hetekig takarított, sütött, főzött, mire ünnepelni lehetett volna, holtfáradt volt.

Most veszem észre, hogy csak a Karácsonyról írok, miközben a Húsvétot várjuk!

Hát mert a Húsvét mostoha ünnep!

Hiába a megújulás, az újjászületés szimbóluma, a Tavasz beköszönte, az a néhány csokinyúl, meg pirostojás nem bír olyan ajándékértékkel a gyerek számára, mint a karácsonyi villanyvasút, merklin-építő.

A locsolkodás se egy csillagszóró!

Egyébként a Húsvét pont úgy telt, mint a Karácsony: ablakmosás, padlóbeeresztés, kilincs szidolozás.

Csak pont nem volt még gond a fa díszítésével is.

De jött Nagyszombaton a család, csak nem rántott hal, meg borleves volt, hanem sonka, meg töltött tojás.

A bejgli nyújtott némi átfedést.

Meg a balhé.

Ez valahogy tisztább balhé volt, mert Nagymami gyónás után érkezett.

És ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy hát persze!

Valamilyen közösségi összetartó érzés miatt nem éreztem szörnyűnek mégse ezeket az ünnepeket.

Na, most mondd, hogy nem valami szép érzés!

De összetart!

Életeket élnek le a gyűlöletben!

Ez meg még gyűlölet se volt! Csak olyan haragszomrádocska.

De azért nem volt jó, na!

El is határoztam, hogy megteremtem a magam ünnepeit, rituáléit.

Az fel se merült, hogy – mint mindenhez -, ehhez is legelébb magamat kell megteremteni.

A hétköznapi békét, az ünnepi béke eljöveteléhez.

És hát ez elég hosszú út, feltéve, ha komolyan gondolja az ember.

Úgyhogy amikor családom lett, megpróbálkoztam.

Csakhogy a Nagypénteki szünet után vasárnap-hétfőn előadás volt.

Kettő.

Karácsonykor ugyanígy.

Nesze neked ünnep csöndje!

Nem emlékszem egy nyugodt pillanatra a családi ünnepkörökben.

Márpedig, ha én nem emlékszem, mire emlékszik az a gyerek, aki a csodára várt?!

Még arra se, ami nekem maradt emlékül gyerekkoromból.

Pedig még azt is kitaláltam, hogy – német módra – karácsonyfát, meg libegő nyuszit tettem a műszerfalra, hogy legyen ünnepi az a hangulat útközben is!

Nem volt!

Volt persze ünnepi pillanat nem egy, a színpadon, de az többnyire eltűnt a tus alatt.

De volt valami más is, miközben cipelgettem, vándoroltattam magamban az ünnepre való törekvést..

Önközelítés. Önismereti tréning. Ahogy tetszik.

Elmélkedés, útkeresés.

Boldog, aki önazonosan jön világra!

Rekatolizáltam, mégiscsak vallási az a gyökér, nem?

Bibliát olvastam, gyóntam, áldoztam.

Lelkigyakorlatot végeztem.

Böjtöltem. („Negyvenöltem”, ez azután megmaradt vagy harminc évig.)

Minden volt.

De az ünnep csöndje nem jött el.

Külsőségekben igen. Illusztrációban, de hát attól nem boldog az ember, különösen nem egy színész!

Akkor új életet kezdtem, a megtanult bölcsességekkel, mert tanulságok azért voltak.

Templomi esküvő, hatalmas keresztelő a gyerekeknek, csengés-bongás Karácsonykor, zsákbanfutás, lepényevés születésnapkor, tojáskeresés Húsvétkor a bokrok alatt a kertben.

Csilingelő gyermekkacagás.

Mi az ünnep, ha ez se!

Mire megtaláltuk az összes tojást, meg nyuszit, az egészet elvitte a cica.

Idővel többet láttam a bíróság épületét belülről, mint a gyerekeimet.

Volt Szenteste huszonharmadikán, locsolkodás Nagypénteken, születésnap a következő hétvégén, Szilveszter harmincadikán. A névnapok ki is hullottak.

A köztes időkben komoly segítséggel lehetett a poklot megjárni, miközben épp ellenkezőleg indultam volna.

Ünnepnap!?

Mit nem adtam volna egy békés hétköznapért!

Aztán eljött az is.

Arra is volt segítség.

A csöndre. A békére.

A hálára egy napfényes délelőttért, egy jó könyvért, egy ölelésért.

Egy csöndesen átdumált délutánért.

A virág növéséért a kertben.

Már-már ott tartok, hogy lírai költők soraival fejezzem be, pedig ez így is elég szirupos.

Hiába! A megszenvedett szirup is szirup.

De az Ünnep megszületett.

Itt van a lelkemben, itt van körülöttem reggel, délben, este.

Hálás vagyok érte.

És kívánom azoknak, akiknek még nem sikerült!

Békés Feltámadást!

***