Részben újpesti vagyok.
Apai részben.
Tehát, ha azt mondom: „Beleadok apait-anyait!”, az azt jelenti, hogy Kolozsvár és Újpest nemes energiái és tanulságai feszülnek bennem.
Újpesti volt a család már akkor, amikor Újpest még nem is létezett, csak akkor fótiaknak mondták őket.
Akkor aztán Károlyi István – jól felfogott önös érdekek mentén – birtokainak egy részét ipartelep létesítésére felajánlotta, és az egyik ükapám lett az alakuló település első rendőrkapitánya.
Úgy szerepel Reinprecht János a családi legendáriumban, hogy egyszer, amikor függelemsértésen kapta magát, három nap áristomot rótt ki enszemélyére, amit annak rendje-módja szerint le is töltött.
A legendához tartozik, hogy mondták neki a beosztottjai, meg a családja, hogy ne tegye, de hajthatatlan volt: „Vétkeztem, bűnhődöm!” – mondta, és bevonult a dutyiba.
A család (ahogy a családok mind) azután szerteágazott, termett benne munkás, tisztviselő, hősi halott! Még festőművész is!
Mára a fiág kihalt. Utolsónak Kaliforniában élt egy Reinprecht, az is Réthy volt.
Reinprecht lány volt a nagyanyám. Reinprecht Paula.
Egyszem lány volt a családjában öt fiú mellett, Papuska szemefénye. Gondolható, hogy jól akarták férjhezadni, de ő szerelembeesett Jakabbal, Barbinekék kisebbik fiával.
Jakab a Megyeri Királyi Vízművek főgépésze volt. Amolyan már nem melós, még nem tisztviselő. Családja lengyel származású volt, erre utal, hogy a Kárpátok legkeletibb Lengyelbe tartó hágója után, a legelső település: Barwinek.
Egyébként az volt jellemző rájuk, hogy két Barbinek nem sokáig fért meg egy négyzetméteren. Ez máig ápolt tradíció.
A házasság 1912-ben köttetett, és nem bizonyult tartósnak. Valószínűleg életfelfogás, meg mentalitás különbözőségek voltak közöttük.
Egy kis anekdota ábrázolja ezt, mely szerint egy éjjel Tavasz utca béli lakásukon, gyanús zaj hallatszott az előszoba felől.
Mindketten felültek az ágyban, ónémet hálószobájukban, és Jakab – hogy a feltételezett behatoló is hallja – jó hangosan így szólt: „Paula! Add ide a revolveremet!” Nagyanyám vette a lapot és perlekedve rákezdte: „Mikor volt magának revolvere, maga szerencsétlen?!”
Nem csodálható tehát, hogy a szerelmi házasság felbomlott, és a Kommün idején Paula már egyedül nevelte két kiskorú gyermekét.
Mára nem maradt más a frigyből, mint az esküvőre kapott ingaóra. Az viszont itt üti az elmúlást a nappalimban.
Reinprecht Paula azután nem is ment férjhez 1936-ig, de addigra a gyerekek felnőttek.
Az új férj Ernő, egy módos kereskedő família, a Gersabekek sarja volt, és mivel Jakab 1945-ben meg is halt, nekem ő lett a Nagyapám.
Gersabek Ernő édesapjáé volt Újpesten az Első Fűszer-, és Gyarmatáru Kereskedés, a Templom utcában.
Lányait szép móringgal férjhezadta, fiainak egy-egy boltocskát adott indulásul, ahogy választott kereskedőszakmájukban felszabadultak.
Így lett Ernőé a Templom utca 10-ben a „Fehér Rózsához” címzett papírkereskedés.
„Templom utca tíz szám alatt,
Van egy kis bolt, szép kirakat!
Tinta, toll és kalamáris,
Papírárut vegyünk máris!”
A reklámversike ott volt mindenen, amire csak ráfért: irkán, itatóson, naptáron.
A bolt olajpadlós volt, nyáron fagyöngy szalagok az ajtón a szúnyogok ellen, télen duruzsolt a hatalmas máriaüveges kályha, és folyton-folyvást csilingelt a Continental pénztárgép.
És az illat! A friss papír illata, a faragott ceruzáké, a színes pecsétviasz rudaké!
Kicsi harang volt az ajtó fölé szerelve, ahogy kell, angyalcsengettyű, megszólalt, ahogy benyitott valaki.
A környéken rengeteg iskola, hivatal, közintézmény volt, de csak ez az egy papírkereskedés. Gondolható, hogy szép polgári életet éltek.
A Nádor utcában laktak egy szép lakásban, kert, nyugágy, hortenzia, cirádás bútorok, hófehér porcelánkályha.
Péntekenként jött Marcsók a tót asszony Fótról, hozta a vajat szilkében, túrót tüllkendőben, tejfölt piros fazékban, és tojást is a hatalmas háncsputtonyában a sok szoknyájával.
És sültek a húsok, repült a palacsinta, nyúlott a rétes, remegett a rizskoch.
Szombaton reggel kimentünk a piacra a Szent István térre. A keramitburkolaton ott álltak a lovaskocsik egymás mellett, azokról árulták a környékbeli termelők a zöldségeket, míg a lovak az abrakostarisznyából falatoztak prüszkölve.
Augusztusban a Városháza mögött hatalmas dinnye-piramisok épültek, így zöldséggel, hússal, dinnyével megpakolt kosarakat cipelt nagyanyám után Greilingerné, meg valamelyik gyereke, mert persze ezt a háztartást nem egyedül vezette.
De mire én ebbe beleérkeztem, az egész elporlott. Lassanként.
Elébb a boltot vették el ’53-ban, Nagyapát berakták az Ápiszba, aminek a szaga sem olyan volt már, mint a Templom utcai üzletnek.
Greilingerné nem cipelte a kosarat, a férje nem vágta a fát már a hófehér porcelánkályhába.
Nagyapi vágta a fát, és amikor egy szép napon elért a farakás végéig – ameddig sose jutottak, hiszen addig évente új és újabb fa érkezett –, és kihullott egy nemzetiszín szalagos jutazsák nyolcvanezer pengővel, akkor omlott össze a polgári világ a családban.
A háború kitörésekor rejtették el. Jobb időkre. De elfeledkeztek róla. Jól ment a bolt.
Ám addig a napig tartották a látszatot.
Nyilván főképpen önmaguk előtt.
Vasárnap délutánonként összegyűlt a család, gyerekek, unokák, testvérek, unokatestvérek.
Nagymami kávét főzött a kínai selyempongyolájában cikóriából, kivette a neobarokk tálalóból a süteményt, ezüst tálcára tette az alt wien szervízt, kinek-kinek tett egy-egy szeletet a filigrán ezüst süteményfogóval, és polgári vasárnap délután lett.
Mi gyerekek persze csintalankodtunk, de elég volt egy szigorú tekintet, és helyreállt a rend.
Aztán egyre akadozóbb lett a beszélgetés, a gyerekek is egyre jobban unatkoztak.
Másfél óra múltán Nagyapi felállt, megigazította méregzöld posztó házikabátjának fekete tükörbársony gallérját, begombolta a paszománt-gombokat, megállt az ablak előtt hátratett kézzel, kinézett, és szép csendesen így szólt: „Nahát! Hogy máshonnan már hogy mennek hazafelé a vendégek!”
*
Családi örökségek, jelmondatok.
„Vétkeztem, bűnhődöm!”
Ez nem szorul magyarázatra, bár sokan úgy gondolják.
„Máshonnan már hogy mennek hazafelé a vendégek!”
Ezt lehet magyarázni, de minek?
Ja! A revolveres!
Az megtanított: ha nincs közös hullámhossz, hiába az ónémet háló!
A nyolcvanezer pengő, ezerkilencszázhatvanban?
Ne is beszéljünk róla!
***
