Elmondok két történetet. Egyik se arról szól, akiről mesél.
A két történet rólam mesél, és Ady Endre személyéről szól.
A személyéről, mondom, mert nem a költészetéről, és egyáltalán nem az életéről.
Sőt! Még a személyéről se!
*
Ezerkilencszázhetvenhárom karácsonyán főiskolai osztályunkkal elmentünk a Jászai otthonba, karácsonyi műsort adni az ottélőknek.
Mint tudjuk, a Magyar utcai otthont Gobbi Hilda intézte az idős kollégáknak a negyvenes évek végén valamikor. Azt nem szoktuk tudni (én is csak akkor botlottam bele), hogy maga az épület előbb Maison Frida néven kupleráj, majd ezen házak betiltása után a harmincas években garniszálló volt, ami – lássuk be – a kupleráj egy szemhunyásos formációja, tetézve azzal a gonddal, hogy a kuncsaftnak kellett vinnie a célszemélyt is.
Képzelhető, hogy miféle élceknek voltak kitéve az első lakók! Ezek azonban hamar elcsitultak, mert a színésztársadalom látá, hogy ez jó!
Gobbi intézte azt is, hogy a mindenkori főiskolások kapcsolatot tartsanak az idős művészekkel, ami egyfelől érzelmes polgári csökevény, másrészt alattomos komcsi attitüd, ugye.
Micsoda gondolat: nemzedékek békés, termékeny találkozása a szakmai hagyományok folytonosságára való törekvéssel egybekötve.
Utóbbi gondolatokat folytassa ki-ki vérmérséklete, tájékozottsága, és a csillagok napi állásának függvényében, én visszatérek Adyhoz.
A műsort Versényi Ida néni állította össze, meglévő anyagainkból, mert természetesen annyira nem vettük komolyan az idős kollégák szórakoztatását, hogy valami újat tanuljunk meg.
Ida nénit (bár talán helyesebb így írni: Ida Nénit!) a nagyközönség leginkább a Tanú című Bacsó filmből ismerheti, ő volt Gogolák elvtársnő maga! Ida Nénire csak a keki zubbonyt kellet ráadni, szoknya, cipő, minden maradhatott! Megszólalásig Gogolák elvtársnő volt, de – emlékeim szerint – nem szólalt meg.
A filmben.
Nemúgy a főiskolai órákon!
Versényi Ida a színészpedagógus archetípusa volt! Fölényes biztonsággal kalauzolta, pofozta, édesgette növendékeit önmaguk felé.
Ha tavaly ilyenkor a Bodnár Sándorokat hiányoltam, tisztességre és körültekintésre vallott volna részemről, az ő nevét is megemlíteni, csupa nagybetűvel.
Hát összedobtuk a műsort sajtcédulán, grafitirónnal.
Mindenki bemondott valami számára kedveset. Olyat, amiről úgy gondoltuk, szórakoztatja a kisöregeket, legalábbis nem alszanak el.
Én Lővy Árpád verseket ajánlottam fel, amit Ida Néni röhögő szemmel, de Gogolák elvtársnő sosem hallott, ellentmondást nem tűrő hangján utasított el: „Kisfiam, ha kupleráj volt is az épület, mégiscsak karácsonyi műsort adtok!” Így maradtunk azután Ady karácsonyi verseiben.
Ékszerdoboz!
Ez a sokszorosan elcsépelt jelző jutott eszembe, amikor megérkeztünk a Magyar utcába.
Bájos kicsi asztalkák, antik fotelek, székek, kristálycsillár, klöpli függöny, drapériák, levendula-, és süteményillat…
Ez fogadott a szalonban, és ha most bárki azt mondja, hogy emlékei szerint neoncső volt meg szkájfotelek, készséggel elismerem az igazát, de rögtön hozzáteszem: akkor a lakók hordozták magukban, személyiségükben, tartásukban a biedermeyert.
Egyszóval levendula volt az illat!
Különösebb sikerre nem vágytam a helyszínen, de nem is számíthattam rá! Rátonyi Hajni Faragó Józsival szteppelt, Mikó Szu-Csongot énekelt, a többiek is mind, valamely bájos dallal, verssel szerepeltek.
Jövök itt az Ady kedves kis falujával!
Műsor után kicsi tányérkákon előkerültek a sütik, tere-fere keksz, parány, linzerkarika, meg traubiszóda, oázis, márkameggy.
Kicsi beszélgetőkörök alakultak, évtizedes emlékek elevenedtek meg és kaptak új életet, ahogy elmesélték nekünk, a nemegyszer hatvan-hetven évvel fiatalabbaknak.
Egyszer odajön hozzám az egyik gondozó, és kéri, tartsak vele, mert beszélni akar velem valaki.
Hittel hiszem, hogy emlékszem a nevére, de minthogy nem vagyok biztos benne, nem írom ide.
Vékony, elegáns hölgy (ne tessék úgy értelmezni a szót, ahogy ma kimondják!), szóval egy Hölgy ült az ablak alatt egy fotelban. Csipkegallér, bross, levendula. Ezüstfejű ébenfabot. Picit hajlott a háta, mégis egyenesen ül, tiszta kék tekintete nyugalmas.
„Szépen mondta az Adyt, kolléga úr! Nagyon szépen!”
Picit hallgatott, elmosolyodott.
„Ott voltam Nagyváradon, amikor az Ady is! Szubrett voltam!”
Kinézett a decemberi égboltra. Hallgatott.
„Ott ült az első sor jobbszélén. Amikor játszottam. Mindig!”
Rámnézett. Mintha azon töprengett volna, bizalmába fogadjon-e?
„Mondták, jó költő. Nagy ember. Szerelmes belém. Legyek kedves hozzá!”
Megint a felhőket nézte. Elgondolkodott.
„Virágot is küldött!”
Mélyet sóhajtott és rámnézett.
„De olyan unszoánírt volt!”
A szót azóta se hallottam.
El se tudom képzelni, mit jelent.
De. El tudom képzelni.
Úgyhogy nézzük inkább Lédát!
*
Életem egy jelentős szakaszában odafigyeltem arra, hogy a nyár egy részét a Balaton mellett töltsem.
Volt, hogy ismerősöknél „csöveztem”, volt, hogy béreltem, volt, hogy egyenesen saját bázisom volt az északi parton.
Füred és Keszthely között eléggé belaktam a lehetőségeket, voltak visszatérő holland, német, meg francia barátaim, otthon voltam a füredi csarnokban, meg a keszthelyi piacon. A keszegesek, csaposok haverok voltak. Meg persze az indián muzsikusok.
A kicsi helyeken éreztem jól magam Szepezd, Udvari, Vonyarc.
Onnan aztán lehetett kirándulni a Káli medencébe, a dörgicsei szőlők közé, Szigligetre, Badacsonyba.
Badacsonyban játszódik a történet is, amit mesélendő vagyok. A badacsonyi büfésoron.
A büfésor az Állomás mögött mindig zsúfolt.
Van ugye egyrészt az ndk-nszk család-, és nemzetegyesítési akció, aztán van a munkásosztály, amely a Paradicsomba menet félúton megáll a büfésoron egy jó magyar sülthekkre, és persze van a zánkai úttörővárosból idekirándultatott, rajokra meg őrsökre osztott, alakzatban fagyizó, pirosnyakkendős sereg.
Így megy ez ma is –gondolom!
Talán a németek inkább a spanyol tengerparton találkoznak nyaranta, a munkásosztály mamár eleve a paradicsomban van, tehát nem áll meg itt, talán a zánkai cserkészvárosból jönnek még a tinédzserek.
Hogy nincs Zánkán Cserkészváros?
Ejnye!
Nade: Ady!
Ebédeltünk éppen a családommal, sőt, éppen indultunk, amikor a tömegben egy alacsony szemüveges vékony ember megállt előttem. Arcára csapta a két kezét, mint valami rajzfilmben.
Igazi áhítattal, minden szónak külön hangsúlyt adva azt mondta:
„Barbinek Péter művész úr!”
Nem tagadtam, a kisember meg, mintha valóban egy rajzfilmben lenne, mint Maja a méhecske, nyolcasokat írt le a tömegben, a nevemet mondigálta, úgy örült.
Egy kicsi csapatot terelt egybe körülöttünk. Mint kiderült egy debreceni szakközép tanári karát, kik kiránduláson voltak, csapatépítőn, bár nyilvánvalóan nem így mondták akkoriban.
Ő volt az igazgató.
Én meg ott álltam a kör közepén.
A büfésor elcsendesült, halkabban sípolt a kávéfőző, csendesebben csörrent a kassza. Még a pirosnyakkendők is óvatosabban lebbentek a szélben, nem beszélve a mókusról fenn a fán!
„Hogy itt látom a művészurat a nyár közepén! Micsoda megtiszteltetés!”
Nagy dolog ez! Csak álltam! A Dunántúlon nem voltam világhírű eddig!
„Meg tetszik engedni a művészúrnak, hogy meghívjuk egy pohár borra? Tiszteletünk jeléül!”
A családra néztem. Juti elhűlve állt, Éci összeszorított szájjal kacagott. Édesanyjuk egyik lábáról állt a másikra, az asszonyoknak azzal az örök mosolyával a szemében, ami azt fejezi ki, hogy pont az az egy pohárka nem kellene már.
De mese nem volt, már az asztalon volt a kicsi tálca, három egydecis juhfarkkal.
„Hát akkor – mondta az én nagy tisztelőm, immár ülve – a találkozásra!”
Emelte a poharat, de még koccintás előtt megállította a levegőben:
„Ha már így találkoztunk, megtisztelő lenne, ha megengedné a művész úr, hogy … tegeződjünk!”
Nemcsak mese nem volt, visszaút se.
Megittuk.
Akkor az én nagyon hirtelen, nagyon régi ismerőssé vált, nagyon jó barátom átnyúlt az asztalon, megfogta a vállamat, és ennyit mondott:
„Hát akkor Péterkém…! Egy szép Adyt!?”
Nem kérte. Csak úgy mondta.
Mély levegőt vettem, és elmondtam a ló kérdezeset.
Most lett igazi csend!
A vasút is megállt, a kalauz se fütyölt.
Persze lehet, hogy csak én éreztem így.
Megszólalt akkor az egyik a testületből, valószínűleg a tornatanár, mert éppen úgy nézett ki, és pont úgy találta a fején a szöget, ahogy a tornatanárok szokták:
„Tudhattad volna Józsikám, hogy Ady nem való a vurstliba!”
Még egy tockost is lenyomott neki.
Épp csak akkorkát, hogy ne távozzak vesztesen.
***