„Nabazmeg!” – dörmögte az orra alatt Gáti Oszi. Még láttuk a taxi féklámpáit az éjszakában, és nyúltam a táskám után, ami az oldalamon kellet volna legyen. Nem volt.
Persze – talán már említettem -, a dolgok nem akkor kezdődnek, amikor mondják. Cserébe nem is akkor végződnek.
Ez például Szegeden kezdődött ’73-ban. Nemcsak friss főiskolások statisztáltunk ott a Nemzeti produkciójában, hanem stúdiósok is. Vidám csapat volt Tatár Eszter csoportja. Alakzatban jártak, úttörőnyakkendőt hordtak, és Mókus őrsnek hívták magukat. Nagyon komolyan, de mindig egy kis bujkáló röhögéssel. Kedves fiúk és lányok. Meg a Gáti Oszi. Kedves volt ő is, de már huszonnégy, és hétszer felvételizett, mint én. Nem mondom, hogy kilógott – nem illett bele. De nem foglalkoztam én se a Mókus őrssel, se vele. Nem foglalkoztam én akkor senkivel-semmivel, jöttem-mentem Szeged, Szolnok és Nyíregyháza között. Oda költöztem a családdal. Azaz ők odaköltöztek, én meg Pestre, kollégiumba. Belekerültem a rendszerbe, és én is azon kaptam magam, hogy nem illek bele a csapatba. Tizennyolc évesek voltak, én meg huszonnégy, vidéki, „szőröstökű”, kiugrott segédszínész. Még Mikó is fiatalabb volt egy esztendővel.
Aztán másodévben egyszercsak ott jött Oszi velem szembe a lépcsőházban. Az történt, hogy Ádám Ottó is a „négyfiú-hétlány” csapatfelállást választotta, de Can Togay úgy döntött, mégse színész lenne. A „három-hetes” ivararány már Ádám Ottónak is sok volt (vagy kevés), így behívatta Oszit. Másodévesnek. Talán felvételizni se kellett, nem tudom. Felhívhatnám, de az igazat mondaná, az meg nem biztos, hogy jobb, mint amit írok.
Mindenesetre megúszta a hülye helyzetgyakorlatokat, és csak arra emlékszem, hogy nagyon súlyosan nézegettünk össze, amikor a teljes énektanszék bólogató-kórusként rajongott Nádasdy mögött, aki hatalmas lendülettel okított minket a dalok drámai előadásmódjára. Nádasdy óriási pali volt, de róla sokan sokfelé írtak, így én nem teszem. Annyit azért elmondanék, hogy mivel a rendezői (és így a tanári) kar csakúgy, mint az énekművészettel foglalkozó oktatók, egytől-egyig az Ő tanítványai voltak, félévenként úgy tűnt, hogy énekiskolába járunk. Négyórás énekvizsgák voltak, a másfél-kétórás mesterségbemutatók mellett. Persze az előadás művészetéből rengeteget tanultunk. Igaz, az emberábrázolási tanulmányok rovására.
*
Aztán eljött a második év, ami azzal kezdődött, hogy cserelátogatásra mentünk a testvéri Szovjetunióba, Leningrádba, hogy ott tanulmányozzuk a színművészet jelen állását és a népek barátságát. Ez utóbbit leginkább grúz, lett, és belorusz lányokkal való időtöltés során valósítottuk meg az orosz nyelv egy kiterjesztett változatának segítségével, amit fiúkkal még vodkás rásegítéssel sem sikerült alkalmazni. Ebben aztán Oszival élenjártunk, hiszen a többiek épphogy betöltötték a húszat, és volt, aki még sosem volt… külföldön.
*
A Mahovaján laktunk a sokadik emeleten. Sodronyágyon aludtunk, ami csak a két végén volt felfüggesztve a vaskeretre. Elég ügyesen kellett aludni. De hagyján-hagyján! Fürdési lehetőség a másodikon volt, és hát: Tyoplájávoda nyema! (Faragó Zsuzsa, ne javitsd ki az oroszomat, ha olvasod! Ha nem, pláne!) Két emberről tudok, aki reggel-este megmászta fürdés céljából az emeletkülönbséget. Igaz komoly kutatásokat nem végeztünk.
Remek programokat csinált az összekötőnk (igen! Szása minden tekintetben összekötött minket a tanácsrendszerrel, semmi sem kerülte el a figyelmét!), nagyszerű előadásokra vitt, órákra az Akadémiára, megmutogatta a város látnivalóit. Még Tovsztonogov órájára is bevitt (az előrelátó Gátioszi, a nálunk frissen megjelent könyvét is dedikáltatta a Mesterrel), sőt láttunk egy Viharos alkonyat próbát (de remek darab, istenem!)! Már egy féléve próbálták, teljes díszlet-jelmezben (semmi: dbkj!), de Georgíj Alekszandrovics másnap, amikor kérdezhettük, azt mondta, kell még vagy négy hónap. Mi tökéletes előadást láttunk. Nálunk hathetenként jött ki egy produkció. (Ez olyan szomorú kontraszt, hogy teszek is két csillagot:)
**
Persze Szása nem jöhetett mindenhová, és nem uralhatott minket, akik a puhadiktatúrából érkeztünk. Mert mondjuk elvitt az Aurórához. Mert elvitt az Aurórához, és megmutatta. De az Aurórától nem messze állt egy háromárbocos szkúner, nem pont helyiek számára kikötve. Talán nem mondta ezt így ki senki, de öt rubel volt a belépő (lefogyasztható!), akkor, amikor az átlagkereset száz körül járt. Na, mi ott törzsvendégek lettünk. Az ötrubelért adtak egy hideg hal-, és egy hideg sülthús tálat. Meg fekete és vörös kaviárt. A pezsgő is öt rubel volt egy üveggel, mert egyébként csak tea járt. A harmadik alkalommal kértük, hogy a húsz rubelért (négyen voltunk) csak vöröskaviárt hozzanak. És ez bizony így lett! Azóta se láttam akkora tál kaviárt! Sokszor elmentünk az Auróra mellett.
Azért írtam ezt ilyen viszonylagos részletességgel, hogy kitessék: bizony úgy éltünk ott mi, mint a megszálló hadsereg. Nem mondom, hogy bosszútálltunk Battonyáért, április negyedikéért, de azért… na!
Ilyenkor aztán az ember elpimaszodik (ld. Berija!). Csavarogtunk, hagytuk magunkat vinni az árral, mikor Szása azt hitte, már alszunk. Voltunk hatalmas, sötétlambériás, belvárosi polgárlakásokban, ellenzéki költőkkel, hallgatva Viszockij-szerű dalaikat, ír szettert simogatva, ami ugye eleve a burzsujmiliő maga. Aztán voltunk lakótelepi lakásban, valahol a külvárosban. Persze ott is a rendszert nem feltétlenül pártoló értelmiségi társaságban sütöttek lepénykéket tökből, foghagymás joghurttal. És Stolichnaya.
De ami fontos: rengeteg pénzünk volt. Mármint ahhoz képest. Volt ugye a napidíj, aztán voltak azok a pénzek, amiket kivittünk, meg azok, amiket az áruba bocsátott farmerekért, baszóka pirulákért kaptunk. Nekem például mindösszesen… sok. Nem tudom. A terepet ismertem, hiszen Nagyapám a tizes-húszas évek fordulóján hat évet töltött az ország keleti felében, és családi együttlétekkor sosem mulasztotta el, hogy meséljen az orosz nép vendégszeretetéről. Az ország biztonságát is ismertem, hiszen apámnak két karórájára is itt vigyáztak ’45 óta. De hiába, mégsem mertem a Mahovaján hagyni értékeimet. Így aztán egy este, mikor a híres leningrádi Állami Cirkusz előadását néztük, mint mindig, most is nálam volt minden vagyonom.
Nem tudom manapság hogy van, a szovjet időkben az esti előadások büféi színházban, cirkuszban valóságos vacsoraparádét szervíroztak. Szendvicsek, halak, pirogok, minden földi jó, meg persze sztogram. Ezt még az átható Krasznaja Moszkva odőr sem tudta elrontani. Volt ott a büfében négy lány, mint utóbb kiderült olaszok Jugoszláviából. Na, mézsdünaródnüje drúzsba, rögtön felajánlottuk az este további részének közös eltöltését. A második részt már együtt néztük, utána a cirkusz előtt fogtunk egy taxit (mindig fogtunk egy taxit), és elindultunk megnézni, hogy vonják fel a hidakat a Néván. Igenám, de nyolcan voltunk! Nem fértünk el a pazar Volgában, így a lányoknak az ölünkbe kellett ülniük. A kényelmesebb férés érdekében a vadbőr oldaltáskám a kocsi kalaptartójára dobtam. Lazán. Odaértünk, kiszálltunk, Oszi fizet, taxi el. Nyúlok a táskám után… Nabazmeg. Még láttuk a lámpáit. (Ma is látom!)
Hogy a lányokkal mi lett azután, nem tudom. Mi fogtunk egy taxit (mondom!), és végigjártunk néhány taxigarázst, bár a sofőr előre megmondta, hogy reménytelen. Pedig nem is tudott a pénzről, de hát ő volt otthon.
Végül egy rendőrre bízott, aki beültetett a GAZ rabomobiljába. Hátra. Ahol a rácsok vannak. Az őrszobára érve csak úgy engedett ki, ha a rácson át kidugtunk öt-öt rubelt. Helyi szokás nyilván. A taxi olcsóbb. Az őrszobán aztán nemcsak az derült ki, hogy Dosztojevszkíj óta csak annyi történt, hogy bevezették a villanyt (de nem nagyon), az is kiderült, hogy a csajozós orosz nagyon más, mint amit a rendőrök beszélnek. Feladtuk.
Oszi adott egy szép összeget kölcsön, lett így is minivizor, meg Melogyija lemez.(Tényleg Oszi! Azt a pénzt megadtam?)
Azóta a táskámat (nyilván a pénzt is) apám óráival együtt őrzik a nagy orosz éjszakában.
*
De van az élményen kívül egy szép tanulság: Lehet külön helyen tartani a férfihormonjaidat és a vagyontárgyaidat, de csak akkor, ha képes vagy osztott figyelemre.
Vagy bármilyenre.
***
***