Sokfajta alapja lehet barátságoknak.
Nem, nem a „harcban született”-ekről, vagy a közös balsorsban, munkában alakulókról, nem is a kamaszkorból megmaradt, éretté ápolt felnőttbarátságokról beszélek.
Nem a három testőr. Nem Dumas, nem Victor Hugo, nem Ács Feri, nem is Timur és csapata.
Hanem azokról a barátságokról, amiket manapság ápolunk, vagy amelyekre vágyunk.
Az egyszerű, emberléptékű barátságokra gondolok, melyeket akkor éltünk, amikor még nem volt tele az életünk okoseszközökkel.
A legokosabb eszköz a keverőcsap volt a fürdőszobában, de annak nem volt köze a kapcsolatépítéshez. Vagy legalábbis ritkán.
Szóval, barátságalapok:
Vannak, akik túráznak, utazgatnak együtt a barátaikkal, mások kulturális programokra fűzik fel együttléteiket.
Nem beszélnék az alkoholalapú barátságokról s főleg nem a közös örömtanyai látogatásokról, pedig (hej!) sok ilyesmiről értesültem boldogult úrfikoromban! Könyvet tudnék… olvasni ezekről!
Vannak a játékalapú barátságok!
Számtalan többdiplomás ismerősöm van, aki koronkint összejön a barátaival, hogy széles gesztusokkal rávezesse játszótársát valamely akciófilm címére.
Van barátom, aki több viharos közös évtized után egyszercsak azt mondta: „De kár, hogy nem bridzsezel!” A barátság ugyan megmaradt, ám ritkultak a találkozók a fehérasztalok, borok és jókedvű irodalmi, színházi sztorizásokkal tarkítottak.
(Mi másért írnám ezt a színészklubos szövegfolyamot?!)
Itt aztán el is érkeztem a legfontosabb üzleti, baráti, szerelmi alaphoz: az evéshez!
Sokmindenkivel jó enni!
Hozzáteszem sietve, hogy nem mindenkivel jó bármit enni!
Vannak megosztó étkek!
Hal, gomba, máj, pacal, pejsli! Kocsonya! Lecsó!
Volt barátom, aki a töltöttkáposztát ki nem állhatta!
Ne tálaljunk senkinek olyat, amit nem szeret, keserű lesz az este!
Vannak elhülyítő ételek!
Na, azokat jobb egyedül enni, vagy azokkal, akikkel jó utána órákig bambán a semmibe meredni! (Kevés ilyen van, most szólok!)
Barátokkal olyasmiket kell magához vegyen az ember, ami inspirálja az együttlétet!
Vért küld az agyba is, nem csak a gyomorba!
Van egy barátom, akivel le se kell ülni az asztalhoz és már eszünk.
De legalábbis főzünk!
Mert – és erről eleddig elmulasztottam beszélni! – az élelmiszeralapú barátságok megkerülhetetlen fázisa az étek előállítása, vagyis az arról való értekezés, ami természetesen a forrásnál kezdődik!
Hogy honnan van az a hús!?
Honnan származik a fűszerpaprika?!
Melyik piacon nem pocsolyaízű a ponty?!
Hol van szeretettel érlelt sajt?!
Hogy a legjobb füstölt csülök a tolbuhinon leghátul, balra!
„Balra!? Meg vagy bolondulva?! Jobbra!”
„Jobbra?! Legutóbb szanaszét volt füstölve! Faszenet is ehettem volna! Biztos boksában füstölték!”
Hogy:
„Remélem rendesen elrohasztottad a káposztát a cvekedli alá?!”
„Nyugi, egész sötétbarna!”
„Mitől sötétbarna?”
„Pirítottam alá egy pár evőkanál cukrot!”
„Na! Lassan csak megtanulsz főzni! Mit adsz hozzá?”
”Mit, mit?! Kacsát sütök!”
„Az jó! De nehogy hóka maradjon nekem!”
Hogy:
„Nem mondod komolyan, hogy bogyiszlóiból csinálod a lecsót?! Olyan erős lesz, hogy nem érzed az ízét!”
„Mi az, hogy nem érzem?! Az az íze! Hogy erős! Mindig abból főztem!”
„Először is: a lecsót nem főzik! Sütik! Serpenyőben! Zsírjára!”
„Mit vitatkozom egy svábbal a balkáni konyháról?!”
„Nem sváb vagyok! Osztrák! De mit tudja ezt egy sokác?!”
„Szerb!”
„Az ugyanaz, cirillben!”
Vagy éppen a minap reggel:
„Galambom, úgy döntöttem, hogy a tiszteletedre befalok egy füstölt csülköt!”
„Az helyes, de mivel?”
„Mivel, mivel, hát tormával! Ne komolytalankodj! Egyébként Fejezzük be, nyilván nagyon sokan keresnek!”
„Hát igen! Reggel óta cseng-bong, telefon, sms, ímél, fészbuk! Nagyon rendesek a népek!”
Itt tartott egy csepp szünetet.
Nem szóltam közbe, hátha azt újságolja most, hogy valamelyik nagy cég kihívta egy-két napra dolgozni hetente. Például az, amelyik az élőhelyétől néhányszáz méterre van. Vagy legalább tanítani az ifjakat, színészvezetésre, nyelvre, ilyesmire.
De nem.
Lelkük rajta!
Elbúcsúztam, de most azért elmondom, hogy került hozzám az a csülök.
„Dezsőkém, szükségem lenne egy kétszemélyes füstölt csülökre. Születésnapja van a barátomnak! A Zorkának!”
„A Tomasevicsnek!?” – villant Dezső huncut szeme.
Dezső szereti a szinkront. Olykor ragaszkodik hozzá, hogy „figurából” kérjek. Joe Mantegna disznótorost, J. K. Simmons kocsonyahúst, Jon Voight disznólapockát.
Dezső egy telefon nyomán olyan húspakkot állít össze, hogy hétnyelven beszél, nem kell szinkronizálni.
Már forgatta is a bontókést és néhány másodperc alatt kettékapott egy kétésfél kilós csülköt.
Csippentett a szemével, ahogy elémtartotta:
„Isten éltesse Tomasevics Zorkát!”
Nem tudok ehhez semmit hozzátenni!
Éltesse!
Sokáig!
Még nagyon sokáig!
***
