Skip to content

moziszínész

Feldobott egy képet a nagytestvér.

Van a képnek keletkezéstörténete, de természetesen sokkal régebbre nyúlik vissza.

Hiszen a dolgok nem akkor kezdődnek, amikor mondják.

Lássuk csak!

A hetvenes évek közepén jártam a liberális hüllőképzőbe.

Rengeteg nagyszerű, konzervatív művész tanított, jóllehet nem a tanításuk okán voltak nagyszerűek és konzervatívok.

Tavaly írtam erről kicsinyt, most legyen elég annyi, hogy nem az oktatás miatt tanultam meg a mesterségemet, hanem annak ellenére.

Másodévben az osztályfőnök Kazimír, felkérte egy kurzusra a neves filmrendezőt, Szabó Istvánt.

Oktatási módszere neki se volt éppenséggel, de nagyon figyelte minden rezdülésünket, s ha nem lett volna túl addigra jónéhány sikeres, az emberi lélek működési mikéntjeivel foglalkozó filmen, azt mondanám, ő is tanult ezekből a rezdülésekből.

Bár jó pap – ugye – holtig.

Különösen emlékszem egy alkalomra – hiszen éppen én voltam az alany! A tanár úr részletesen elmagyarázta, miket érezzek, mi munkál a belsőmben, milyen vágyak determinálnak, mely kínok nyűgöznek.

Én szorgalmasan ábrázoltam a dolgokat, éppen szárbaszökkenő zsenitudatommal, mely a tanári kar pártoló egyetértésével fejlődött bennünk, vélhetőleg a szakma megtanulható, manuális készségei helyén.

Szabó nézett, a szelídtekintetű emberek lényeget firtató, analitikus nézésével.

Megdicsért.

Az óra folyamán többször visszatért rám, úgyhogy láttam magam a soronkövetkező soktucatnyi magyar film főszerepeiben, Szabóéiban mindenesetre.

Egyetlen filmjében sem szerepeltem…

Harmadéves voltam, amikor Fejér Tamás kiválasztott A királylány zsámolya című film egyik főszerepére.

Az igazi főszereplő Balázsovits volt. Heteken át vonszolt a Farkasvölgyben, mint sebesült bajtársát, akit aztán a nyilasok megölnek.

„Nem lesz szép halálod! Csúnya halálod lesz! Én leszek az!” – mondta Petrik Jóska és így is lett.

Bár a cím mesefilmet ígért, a Királylány zsámolya földrajzi hely volt, amit elérve a két szökött katona biztonságba került volna.

De nem kerültünk biztonságba.

A film se!

Úgy futott át az akkori egy forgalmazón, hogy nyom nem maradt utána.

Filmeskarrierem beindítását sem mozdította előre.

Forgattam még ugyanabban az évben Gábor Pál Járvány-ában, de arról a legemlékezetesebb sztorim, hogy csúnyán be akartak szervezni spionnak.

Az se sikerült, pedig ígértek fűt-fát, szerződést, díjakat, filmeket.

Jó emlékem ebből az időből, az Abigél, amit manapság is leadnak néha-néha. Akkor hetekig hallgatom, hogy milyen fess, rokonszenves fiú voltam.

Mégse sikerült a vásznon megöregednem!

De az az igazság, hogy nem is szerettem filmezni!

Nem a szőlő savanyú retrospektíve, valóban idegesített az a rengeteg ember, aki mind nagyon fontosnak tudta magát, lótott, futott, kiabált.

Idegen volt a sok hatalmas jupiter-lámpa, a stúdió szaga, egyáltalán minden, ami ott történt.

Nem kellett azonban ezzel sokat foglalkoznom, hiszen „lementem” vidékre és aki nincs jelen, az – ugye – nem létezik!

Egy alkalommal  Pesten járván találkoztam Sándor Pállal, aki valamely színházi közvetítés kapcsán hosszasan beszélt arról, hogy milyen jó színész lettem. „Apukám, ha most filmrendező lennék, nem producer, mindenképpen osztanék rád!”

De producer volt.

Így aztán nem osztott.

 

Hogy ne írjak túl nagy hülyeségeket, belenéztem az imdb-be.

Hát egész másként emlékszik, mint én!

Szerinte minden évben szerepeltem egy-két moziban, vagy tévéfilmben és volt Szomszédok, volt Kisváros és voltak évek, amikor Mihályfi Sanyi minden filmjében játszottam.

Aztán jöttek a külföldi produkciók és jöttek a kétezres évek Tűzvonalbannal, Haktionnal, Barátok közttel, Rohonyival, Godával, Sopsitsal, Vranikkal, meg a többiekkel.

Szabó Istvánnal nem!

Pedig már nem idegesített a közeg. Megtanultam beosztani az energiát egész napra, különös tekintettel a gép előtt töltött időkre.

Higgadt vagyok és célratörő.

Nem alkalmazok se stimulátort, se trankvillánst.

Csak úgy vagyok, és ha elhangzik az „eksön!”, pont annyi fényt verek vissza, pont abban az ütemben, ahogy megbeszéltük.

Így aztán minden esztendőben dolgozom három-négy filmben.

Egyiket se Szabó rendezi.

Így ment ez tavalyelőttig.

Akkor se ő osztott, hanem Makó Mari hívott kasztingra, lévén külföldi a produkció.

Szabó Pista nagyon örült, én pedig már az első napon kerítettem alkalmat arra, hogy a negyvenöt éves történetet elmondjam.

Azt a bizonyos főiskolait, amivel indítottam.

Hogy biztos voltam abban, hogy sokat fogunk együtt dolgozni.

Szabó elmosolyodott, megsimogatta a karomat.

„Hát, látod!”

*

A közvetlen partnerem Klaus Maria Brandauer volt.

Fordítva illenék mondani, hogy én voltam az ő partnere, de hát én írom, nem ő.

A rövid dialóg összemondások (ő németül, én magyarul), az átállások alatti  várakozás, meg a büfé környékén sokat beszélgettünk. Én ködbevesző franciámmal és sosemvolt németemmel, de főleg Zsófi, az asszisztens-tolmács-mindenes segítségével.

Kiderült, hogy egy nap (és persze hat év) különbséggel születtünk, hogy mennyire szeretjük a kis falut, ahol élünk (az övé Stájerországban van egy tó partján, az enyém… -ben nincs tó), hogy a pálya milyen (Jézus! Az övé is!?), meg ilyenek.

Szóval, ahogy két színész beszélget, éjjeli forgatásokon.

És vártuk a végső jelenetet, amelyben a forgatókönyv szerint ki kell kísérnem a kórházból, mint nemkívánatos, izgága elemet.

Három óra lehetett éjszaka, amikor Szabó Pista a kamera mellől intett, hogy menjek oda.

„Vágd ki a Brandauert!” – súgta egészen a fülemhez hajolva.

„De hogyan?”

„Nem tudom. Vágd ki! De egész a kocsiig!”

„Az már nincs is képben!”

„Bízd Sutyira! Vágd ki!”

A játszó kocsi kb három méterre állt a kórház üvegajtaja előtt az udvaron..

A portásfülkétől az üvegajtó vagy hat méter.

Majdnem tíz métert kell vonszolnom egy idős, Oscar-díjas kollégát, akivel milyen jóba’ lettünk az elmúlt napokban!

Klaus gyanútlanul állt a jelében.

Tudta, mi jön.

Nem tudta, hogyan.

(Én se!)

Bíztatóan rám kacsintott!

(„Nem tudod, bameg!”)

„Eksön!” – így az első asszisztens.

Megy a dialóg.

Egyre feszültebb.

A csúcsponton kimegyek a portásfülkéből.

Elkapom.

Egy fejjel vagyok magasabb.

Tiltakozik persze. Szerep szerint.

Keményen, de vigyázva tuszkolom. Oroszlán büszke lenne.

Elérünk az ajtóig.

Azt hiszi ott a képhatár.

Érzem, hogy kienged, de viszem tovább.

Megrémül.

Kapaszkodik a régimódi üvegajtó vaskeretébe.

Egy pillanatra összeakad a tekintetünk, látom, amit gondol.

Hogy mondhatják németül, hogy ’mi a faszt csinálsz’?

Viszem. Sutyi lekövet.

A kocsinál elengedem, megigazítom a ruháját, picit megölelem.

Megfeszül a gerince.

Nem néz rám.

Lépeget jobbra-balra. Nem tudja, hol van, de nem engedi a szituációt.

Bent elhangzik az „Ennyi!”, és mi bemegyünk.

Külön. Mint valami párbaj részesei.

Brandauer arca görcsben.

“War das so besprochen?” – kérdezi Pistától.

Szabó a telefonjával babrál valamit.

Aztán lassan felnéz és a talányosan szelídtekintetű emberek mindentudó mosolyával halkan ennyit mond:

„Ja, natürlich!”

Klaus ekkor lazul el.

Mosolyogva felémfordul, megölel, jobbról-balról hozzámérinti az arcát, csak úgy fiúsan, monarchiás gemütlichkeit-tel, amit nem ismer ez a nyalakodós mai világ és a fülembe súgja:

“Das war sehr gut!”

Na, akkor készült ez a fotó!

***